A legextrémebb sport: gyereknevelés

Minden életkoromban voltak hülye és nagyon veszélyes hobbijaim, aminek hódoltam. Kicsi gyerekként féltem a magasban, de olvastam valahol, hogy ezt legyőzni úgy a legegyszerűbb, ha rávesszük magunkat a magasság megismerésére, és szembesülünk a kihívással.

Ennek köszönhetően sziklamászásra adtam a fejem. Ugyan nem ment simán az átmenet, a rettegés és a panoráma élvezete közötti hosszú úton, de megpróbáltam. Ennek első eredménye az lett, hogy mintegy másfél méter magasból, tűzoltói segédlettel menekítettek le - igen erős izgalmi állapotban - egy három méter magasságot képviselő oromról.

Azt hiszem körülbelül itt jöhettem rá, hogy valójában nem a magasságtól félek, hanem attól, hogy leesek a mélységbe, és atomjaira hullik a hippokampuszom, ami még a mai, fejlett orvostudománynak is túlzott kihívást jelentő eseménynek minősülne.

Forrás: Getty Images/Klöpper & Eisenschmidt GbR

Valahogy mégis átvergődtem ezen a bizonytalan időszakon. Büszkén mondhatom, hogy felmásztam a környék legmagasabb sziklájára, minden baj nélkül ugrottam toronydaruból gumikötéllel, és 3000 méter magasból ejtőernyővel.

Elmúlt-e a korábbi görcsös félelem? Egy kicsit sem. Viszont olyan adrenalin löketet ad, amit helyesen használva, egy pici bátorsággal megspékelve, számomra az élet sava-borsát jelentő élmények átéléséhez segített.

Mégis, így elgondolkodva az élet nagy dolgairól, félelemről, bátorságról és pufin, lekvár nélküli, mindent lebíró akaratról, arra a következtetésre jutottam, hogy nem a magasból való ugrálás, nem a motorozás, vagy paintball volt a legextrémebb sport, amit valaha is próbáltam, de nem ám.

Az kérem a gyereknevelés.

Forrás: Getty Images/Yuri Arcurs

Na az terheli a szívet. Váratlan események sora, amire a legjobb szülő sem képes felkészülni a legkomolyabb edzéssel sem. Kezdetnek ott van a légzésfigyelő, aminek minden kattanása között évek múlnak el, az ember figyel, és miközben próbálja lazára venni a figurát, valamiért mégis űzött vad éberségével közlekedik a lakásban, hogy ha muszáj beavatkozzon.

Ezt követi a gyermeki nevelés újabb öröme: a szerteszét hagyott Lego. Egy végigdolgozott nap után, hajnalban, sötétben, végigmenni úgy a szobán, hogy az ember nem használ csúnya szavakat, amikor a talpába fúródik egy várkapitány... Ahhoz majdnem akkora önuralom kell, mint végignézni az orvost, aki oltást ad a gyereknek. Úgy gondolom nem én vagyok az egyetlen apa, akit ilyenkor a biztonsági őröknek kellett lefogni, hogy ne legyen beszüntetve egyhangú pontozással a rendelés.

A biciklizés megtanítása alatt kilenc életemből - szív elégtelenség okán - elhagytam hatot, és a délelőtti program eredménye az lett, hogy tíz évet öregedtem, valamint megjelentek hajamban az ősz hajszálak. 

Forrás: Getty Images/Laflor

Én aki egy baleset után egy héttel jöttem rá, hogy el van törve a lábam, amikor a kicsit érte baj, azonnal orvoshoz rohantam, CT-t követeltem, MRI-t és azt a hogy hívják Dr. House-t. Sokszor, túl sokszor csináltam magamból ilyen helyzetekben komplett hülyét.

Végül megtanult járni, biciklizni, focizni, lassan megszokom, hogy néha lehorzsolja magát, olykor vérzik valamije, már nem cipelem tetanuszra minden ilyen alkalommal. Nem megyek leellenőrizni a tornatermet, hogy gyermekbarát-e, nem tekerek rongyokat a padjára, hogy ne sérüljön meg ABC tanulás közben. De lett új veszély, ami szintén ugyanilyen mértékig stresszel, az pedig az ha beszél.

Nincs olyan titkos dolog, amit nem mesél el az első szembejövőnek, nincs olyan halkan elsúgott mondat, amit ne hallana meg.

És bevallom őszintén, amikor a lépcsőházban a szomszéd nőnek, kifejtette, hogy az apukája szerint csoda, hogy még együtt van azzal az alkoholista köcsög urával, megfordult a fejemben, hogy akár ki is léphetnék a negyedikről, bármennyire is aggasztó a magasság...

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?