A netes társkeresők rombolják társadalmunkat!

Mi ez a társkereső őrület?

Biztosan szükség van rá? Sorra érkeznek a különféle társkereső oldalak, applikációk, hogy kiszolgálják a párt kereső emberek igényeit. De komolyan, szükségünk van nekünk erre?

Az se hátrány, hogy kedvünkre válogathatunk az előre feltöltött képek és információk között. A valóságban mikor tudnák feltűnésmentesen "ráközelíteni" kiszemeltünk arcára - vagy mására -, azt vizslatva, hogy tetszik-e nekünk, amit látunk? És itt nem is kell trükkös módon nyomoznunk az ismerős ismerősének segítségével, hogy mi a foglalkozása, van-e csaja, hol lakik, miket szeret csinálni stb. Csak rámegyünk az adatlapjára és kész.

Olyan ez, mintha csak ruhát vásárolni mennénk, ahol az a fő szempont, hogy melyik darab néz ki legjobban. Ezek a felületek ugyanígy, csak és kizárólag a külsőségekre építenek. A verseny sajnos csak arról szól, hogy mennyire tudod eladni magad. Ennek pedig az első fontos pillére csili-vili fotók feltöltése.

Az egy dolog, hogy a valóságban is sokszor teret engedünk a felszínességnek, de alapvetően nem erre törekszünk. Tűzzel-vassal, bölcs idézetekkel, ezoterikus tanfolyamok segítségével, vagy csak tudatossággal és helyes értékrenddel próbáljuk úgy alakítani az életünket, hogy a valódi értékeken legyen a hangsúly.

A képek alatt szereplő paraméterek is szinte csak külsőségekről árulkodnak, pl. magasság vagy testsúly. Talán még egy-egy mondat a kedvenc zenestílusról vagy kedvenc étel/italról.

Ennek semmi köze a valósághoz, mégis minimális ismeretség után próbálunk másokat kategorizálni. Mi kreáljuk az előítéleteket, olyan infók alapján, amikről azt sem tudni, hogy igaz-e.
Észrevettétek, hogy míg a társkeresők telítettek vidám, nyitott, mosolygós fotóktól, ugyanakkor a valóságban csupa leszegett tekintetű ember jön szemben az utcán, akik meg sem merik szólítani egymást. Nem disszonáns ez egy kicsit?

Annyi ismerősöm mesélt ilyen-olyan kalandokról, hogy látni akartam, mit tud ez a dolog. Végül egyetlen randi se jött össze, viszont beszélgetésbe keveredtem jó pár emberrel. A társalgások többsége erőltetett volt, és sehová sem vezető. Mitől is lett volna jó? Hiszen semmit nem tudunk egymásról, így nehéz témát választani...

Összességében az, amitől hús-vér emberek leszünk. Hogy reggelente gyűrött az arcunk, és estére megizzadunk a munka után. Jobb napokon szórjuk a poénokat, máskor meg tele a hócipő, és saját magunkkal sem állunk szóba. Ez az élet. Attól szép, hogy ilyen hullámvölgyek ölelik körül. Nem kell a természetességet sem letagadni, sem kitaszítani. Találkozzunk, beszélgessünk, ne a billentyűket nyomogassuk, ha társaságra vágyunk.

Nyitókép: iStockphoto