Már merek beszélni a pánikbetegségemről!

Egyrészt mivel annak, aki nem éli át, megfoghatatlan, másrészt, mert jönnek a szokásos sztereotípiák, hogy biztosan "nem normális" az illető. Holott csak épp foglyul ejtette egy olyan állapot, aminek nincsenek mindig testi tünetei, így a beteg nem látszik betegnek.

Előrebocsátanám, hogy nem vagyok se pszichiáter, se pszichológus, viszont a saját bőrömön tapasztaltam meg a folyamatot, és sokat tanultam belőle.

Következzék hát az én történetem, hogyan is lettem pánikbeteg.

Mint a lelki betegségek általában, ez is hosszú évek kitartó és "eredményes munkájának" köszönhető. Lássuk csak, mi is kell egy "jó kis" pánikbetegséghez.

• Rendszertelen életmód
• Kusza, rendezetlen családi háttér és személyes kapcsolatok
• Kisebb-nagyobb traumák
• Csendes stressz
• Kevés vagy teljesen mozgásszegény életmód
• Alváshiány, alvászavarok
• Helytelen táplálkozás

Nálam tehát főként ezek a dolgok halmozódtak, majd különböző események: egészen konkrétan egy félresikerült kapcsolat, ami ledózerolta a maradék önbizalmamat, plusz egy agyrázkódással végződő ájulás láncolataként egy szép (dehogy szép!) februári napon az ügyeleten találtam magam.

Oké. Kalcium injekció beszúr, balra el. Hazaérve mély álomba zuhantam, elfelejtve mindent.
Másnap este szintet léptem: a gégészeti ügyeleten kötöttem ki, ahol a kedves gégész kellemes francia akcentussal és álmos szemekkel közölte, hogy nem lát semmit, de szerinte a stressz okozza. Nyugodjak meg. Oké, köszi.

A barátnőm, aki bevitt, adott egy fél nyugtatót, ami megtette a magáét, másnap teljesen kipihenve ébredtem fel - a világ szép volt és jó. Ekkor már egy hónapja voltam otthon agyrázkódással és szédüléssel, így hétfőn visszamentem a háziorvoshoz, hogy bizony bővült a lista.

Mondtam, van otthon növényi alapú, majd veszek be abból. Nem akartam gyógyszerfüggő lenni.

Eltelt egy újabb hét, a szédülésem nem múlt el, viszont egyre intenzívebb lett az állandó torokkaparás, amihez még csatlakozott a nyelési nehézség is. Hétvégén már a kórházi ügyelet volt soron, mivel iszonyúan fájt a hasam és nem tudtam nyelni. Persze nem találtak semmit.

Másnap estére megint előjöttek a torokpanaszok, így sírva hívtam fel egy pszichiáter ismerősünket, hogy fejtse már meg, mi történik velem. Jött a mellbevágó válasz:

A következő hétvégén még egyszer megjártam a kórházi ügyeletet, ami után furcsamód mindig megkönnyebbültem. Mint megtudtam, ez a pánikroham tünete:

A pszichiáterhez nagy reményekkel indultam, hogy most aztán varázsütésre megoldódnak a problémáim, hiszen szakorvos. Egy kis kérdezősködés után felírt nyugtatót és antidepresszánst, én meg beletörődtem a sorsomba.

Közben visszatértem a munka frontjára, ahol az első napok nagyon nehezek voltak: délelőtt és délután is 2-2 rohammal megspékelve teltek a munkaórák.

A főnökömmel megbeszéltem, hogy mi a helyzet, és kértem, értse meg: ha jön egy roham, akkor nekem le kell mennem sétálni, hogy kimozogjam magamból. Szerencsére ő és a kollégáim is nagyon segítőkészen álltak a dologhoz.

A gyógyulás négy pillére:

Először is meg kell értened, hogy a stressz sokszor nem olyan, mint a reklámokban vagy az amerikai filmekben, hogy egyszer csak bekattansz, dobálod a papírokat vagy kivörösödött fejjel kiabálsz. Persze van ilyen is. De van a csendes stressz, ami észrevétlenül munkálkodik a tudatalattiban, és sokkal nagyobb pusztítást végez. Nekem többek között a munkám is okozta ezt az állapotot. Így egy munkahelyváltás kellett ahhoz, hogy enyhüljenek a tünetek.

Ha okosan adagolják a gyógyszereket, nem kell attól félni, hogy hozzászokik az ember. Idővel pedig csökkenteni lehet az adagot.

Érdemes a gyógyszerek mellé alternatív gyógymódokat is keresni. Nekem ilyen az akupunktúra és a pszichoterápia. Ez utóbbi szintén egy félelmetes szó lehet. Bár egyszerűen megfogalmazva olyan, mint amikor egy barátoddal beszélgetsz, de a szakember úgy tudja irányítani a beszélgetést, hogy oldja a kialakult állapotot.

Figyelem, itt jön az egyik legfontosabb tanulság: beszélni, beszélni, beszélni. Segítséget kérni, elmondani, hogy mi van. És ne érdekeljen, mi a másik véleménye! Vagy segít vagy nem - az ő dolga, de neked beszélned kell!

Végül pedig, amit receptre kellene felírni, az a sétálás vagy futás. Mindennap. Muszáj. Kevés ennél jobb feszültségoldó van.

Próbálok kicsit önző lenni és amit csak lehet, megtenni magamért. És igyekszem rendezni a kapcsolataimat, legyen szó barátról, rokonról, kollégáról.
Továbbra is nyíltan beszélek a pánikbetegségemről bárkivel, aki kérdezi, és nem vagyok hajlandó szégyellni magam ezért. Te se tedd!

Takács Alexa

Nyitókép: iStockphoto