"Facebook celeb lettem - majdnem elvesztettem önmagam"

Lassan 2 éve már, hogy belecsöppentem a nagyvárosi élet krémjébe. Mindig is vágytam rá, hogy én is olyan rohadt menő legyek, és az én képeimmel legyen tele a világháló. Talán ez nem is olyan nehéz, ha az ember örököl némi pénzt, szerez néhány népszerű barátnőt, és beköltözik egy belvárosi albérletbe, ahonnan csak a sarokig kell menni, hogy az ember jól lerészegedhessen.

Akkoriban úgy alakult az életem, hogy nagyon hirtelen köpött ki magából a gyerekkor, és csöppentem bele a felnőttek életébe. Elhatároztam hát, hogy mást se teszek majd, csak bulizom, szórakozom, és semmi mással sem törődöm végre – csak saját magammal. Mert hát mindenhol ezt hirdetik, nem igaz? Nagy emancipuncik vagyunk, meg minden. És már be is léptem egy felszínes világ kapuján...

Észre se vettem, hogy a Facebookon indult minden... Helyesebbnél helyesebb pasik jelölgettek – meg persze kevésbé helyesek is. Randit kértek, találkozni akartak velem, és én ettől csak még elvakultabb és vakmerőbb lettem. Egyre csak nőtt az ismerőseim száma. Már volt, hogy naponta több százan is ismerősnek jelöltek. Én pedig a "megerősítés" gombon kívül mást nem is használtam.

Ahogy az ismerőseim száma, úgy a like-ok száma is nőni kezdett, ami persze egyre nagyobb önbizalmat adott. Végül már a fű, fa, virág is ismerősnek jelölt: a hazai celebvilág nagyjai is, színészek és zenészek, modellek és szépségkirálynők. Talán azt hitték, hogy vagyok valaki – amin azért a mai napig jót nevetek... Vagy talán némelyiknek még a helyes pofim is megtetszett? De a lényeg, hogy azt se tudtam már, hogy ki kicsoda. 4000 ismerősnél jártam a végére...

Forrás: iStockphoto/Halfpoint

A napjaim nagy részét bulikban és az alkohol mámorában töltöttem, és semmi más nem érdekelt, csak hogy leteljen a munkaidőm és mehessek partizni. A szórakozóhelyek hozták magukkal az új ismeretségeket, az új ismeretségek pedig a drogokat, és ezzel együtt a képmutató embereket is.Mert hát a kokain is olyan menő, nem igaz?

Nagy ívben szartam a világra, és marha nagy királynak éreztem magam. Ha beléptem egy szórakozóhelyre, a pultos már magától tudta, hogy mit iszom. Menőbbnél menőbb éttermekből csekkoltam be, drága cuccokat vásároltam magamnak, és ehhez jöttek a nyaralások és az utazások. Éreztem, hogy senki és semmi nem állíthat meg. Nyári fesztiválok, hamis barátok, hamis kapcsolatok, pénz, pénz, pénz... És mindezt hatalmas, széles vigyorral ötvözve.

Ha bárki az arcomba vágta, hogy ez így nem lesz jó, az hatalmas ellenségemmé vált. Mit képzel ez? Miért zavarja az, hogy végre népszerű és boldog vagyok? Irigy, szar, szemét! (Édes Istenem...) A végén már azt is elfelejtettem, hogy ki vagyok... És hogy honnan jöttem.

Annyira elkapott a gépszíj, hogy semmi más nem érdekelt már, csak az a rohadt like: szeretetet, erőt, önbizalmat és elismerést éreztem mögöttük. És én egyre többet és többet akartam. 100 like, 200, 300, egyre több fénykép, még több szelfi, 500 like... Huhh... Na igen, ez most már elég menő!

Forrás: iStockphoto/EpicStockMedia

A végén már szinte csak akörül forgott az agyam, hogy mit osszak meg a Facebookon. Mégis totál üresnek éreztem magam. Jöttek a bókok és a hozzászólások, én pedig észre sem vettem, hogy az egész mekkora baromság. Fel sem tűnt, hogy ezek az emberek hamisak, és nem is ismerem őket. A nagy részük csak azt várja, hogy elbukjam, én pedig olyanná váltam, mint akiket régen kinevettem.

Végig éreztem, hogy az ég egy adta világon semmi sincs rendben velem. Azt sem tudtam, ki az a nő ott a tükörben. Egy év alatt egy csodálatos, felszínes, hülye picsát gyártottam magamból, akit legbelül gyűlöltem és megvetettem. Totál szétestem. Ez hát a nagyvárosi élet? Valóban ez az, amit akartam?

NEM, csessze meg, ez rohadtul nem én vagyok, és ez nem az, amit akarok!

Az vagyok, aki egy vidéki, kis faluban nőtt fel, és korántsem akar már menő, nagyvárosi, "jó csaj" lenni. Valaki és egy senki, aki nem szégyell többé szembenézni a saját hibáival és gyengeségeivel. És ez több erőt adott nekem, mint bármi más valaha.

Nehéz gyerekkorom volt, és sokáig képtelen voltam feldolgozni a szüleim válását, majd az édesapám halálát. Főleg úgy, hogy apukám egész életében szörnyen büszke volt rám. És egyszer csak eltűnt az életemből az az ember, akinek bizonyítani szerettem volna. Ez van. El kell fogadnom, hogy többé már senki sem fog értem úgy rajongani, ahogyan azt ő tette. Helyette itt van az édesanyám, aki nemcsak mániás depresszióban szenved, de gyógyszerfüggő is... És már erről sem szégyellek többé beszélni.

Ez már nem is olyan menő, igaz?!

Az én életem sem könnyű, és nem is akarom többé annak láttatni. Tudom, hogy ki vagyok, és hogy van valami, amiben jó vagyok, amiért igazán büszke lehetek magamra. És ez sokkal több, mint amely néhány emberről elmondható a mai világban. Van végre valamim, ami minden külcsíntől mentesen is értékes: hogy egykor még egy naiv kislány voltam, aki szerelmesen csak naplót és verseket írt magának... Ma pedig már nektek írok, több százatoknak... Van, hogy ezreiteknek.

Forrás: iStockphoto/gpointstudio/

Igen, volt, hogy szétestem. Na, és akkor mi van? Talán én vagyok az egyetlen, aki hibát követett el ezen a bolygón?! Kötve hiszem. Hányok már ettől, ahogyan mindenki azt játssza, hogy mennyire tökéletes. Vagy így, vagy úgy, de az élet senkinek sem egyszerű. Nem az a fontos, hogy hányszor vág pofán a sors, és hogy azt rezzenéstelen arccal tűröd-e. Nem számít, ha netán padlót fogsz. Állj fel te is, cseszd meg, és tudd, hogy miért kaptad azt az ütést! És ha sosem térsz észhez, akkor talán örökre a földön maradsz.

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?