SHE

Lakókocsis nászút és Murphy törvénye

Amikor egy társaságban elmesélem a nászutunk történetét, biztosan akad még egy-két pár, akik hasonlóan szép szélsőséges sztorikról számolnak be. Szóval nemrég arra jutottam: kéne írni egy könyvet elbaltázott nászutakról, csak még a címét nem eszeltem ki... Viszont addig is: íme, a mi kalandunk. (Nyugi, az intim részeket kihagytam!)

Az egy dolog, hogy a nagy nap előtti szerdán fel se tudtam kelni a láztól, a szokásos női dolgok miatt (ennyit az intim részek kihagyásáról, ugye...). Szombaton csodaszép menyasszonyt sminkelt belőlem a munkatársam, aki minden egyes orrfújás után renoválta a fejemet. Vasárnapra már egészen jól voltam, a hétfői indulásra pedig nyoma sem volt a bajoknak. Indulás Szlovéniába és Olaszországba... Lakóautóval.  

Forrás: iStockphoto/Jacoblund

Kempingek nyomában

Nem terveztük agyon a dolgot, úgy voltunk vele: kemping majd' minden nagyobb városban van, ez a két ország meg csodaszép, hát majd kialakul, hol alszunk, nem igaz? Ömm, végül is... de...

Ausztria felé robogva arra azért már rájöttünk, hogy a GPS-ünk talicskára vagy biciklire van állítva, mert minden egyes lehetőségnél le akart hozni minket az autópályáról, és olyan szűk utakra is szeretett volna elkalauzolni minket, ahol a gépjármű a méretei miatt eleve nem fért volna el.

Az első este "Ausztria-alsón" ért minket, no, hát akkor keressünk is egy kempinget! Íme, itt is van! Mennyi lakókocsi! Tele az egész hely. És sehol senki! Kellett egy pár perc, mire leesett: április van, előszezon, a nomád nép meg itt tárolja a járgányát...

Forrás: iStockphoto/Konoplytska

Szóval, itt nemcsak, hogy nincs senki, de nem is lesz!

Így esett, hogy egy zárt nagykapu előtt, üres lakókocsik mellett töltöttük az éjszakánkat. Másnap már a méltán népszerű, üde zöld szlovén lankákon navigáltuk a járművet, és csak a következő kempingnél ért minket a sokk: nem férünk be... Ezúttal kivételesen nem a teltház miatt, hanem a nagykapu méretei miatt! "No problem!" - nyugtatott meg minket a recepciós, és már bontotta is a bejáratot.

Lázas szenvedély

Néhány nap alatt felfedeztük a környéket: a Postojna barlang felejthetetlen volt. És hideg. A lent töltött pár óra alatt sikerült úgy megfáznom, hogy szinte éreztem, ahogy percről percre elönt a láz. Én az immunrendszeremmel küzdöttem, a férjem pedig az olasz szerpentinekkel... Hiszen már Trieszt utcáit róttuk addigra, melyek szintén nem a lakóautókra lettek tervezve. Hogy úgy mondjam, fellendült az imaéletünk, és az autónk vízkészlete is, melynek jó részét útközben sikerült is elcsorgatnunk... (Bocsi a mögöttünk anyázó autósoktól és robogós nagyikáktól!)

A recepciósnak még mindent sikerült elmondanom, majd átadtam magam a betegségnek: a friss házasok tájáról mély nyögések hallatszottak, de elárulom: nem a gyönyörtől sikongattam. Éjjel a férjem már a végtagjaimon cserélgette a vizes törölközőket, reggelre pedig megszületett az elhatározás: ide gyógyszer kell! Írtam hát egy cetlit olaszul: "A feleségem lázas. Hol a legközelebbi gyógyszertár? Kérek gyógyszert!", majd útnak indítottam a csak magyarul beszélő életem párját - egy ismeretlen városban, szakadó esőben.

Egy óra múlva vissza is ért, és lelkesen magyarázta, melyik gyógyszer mire való. "De hát te ezt honnan tudod?" - kérdeztem elhaló hangon. "Hát a gyógyszerész hölgy mindent részletesen elmondott." - magyarázta a férjem a legnagyobb természetességgel. Kitört belőlünk a nevetés, és a kacagásban feloldódott minden addigi stressz.

Tovább is van, mondjam még? A kedvenc városom, Trieszt után Gradóban időztünk, de miután már másfél napja folyamatosan szakadt az eső, gondoltunk egyet, és "egy szuszra" hazajöttünk.

Azóta is boldogan élünk, amíg el nem indulunk valahová nyaralni...

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?