Elfelejtett szólni, hogy van 2 gyereke, akiket évek óta nem látott...

Akkor ettem, amikor akartam, és azt, amit épp megkívántam. Imádtam olyan filmet nézni, amilyet csak akarok, és azt is, hogy akár este 10-kor is nekiállhattam olvasni. Sosem éreztem annyira felszabadultnak, erősnek, szépnek, kívánatosnak magamat, mint abban az időszakban. Egyszerűen szerettem az életemet. Egy nap viszont megismerkedtem vele, aki végül elvette a legszebb dolgot, amit valaha is terveztem: a családot.

Persze minden csodásan indult. A legjobbat hoztuk ki egymásból. Sőt, előhozta belőlem a fészekrakó anyát is - akivel azelőtt még sosem találkoztam. Ragyogtam, boldog voltam, szerettem élni. Szerettem őt, szerettem az együtt töltött perceket, a semmittevést, ami izgalmasabb volt bármilyen más programnál. De mindig is azt éreztem, hogy titkol valamit előlem. Először azt gondoltam, hogy körözés alatt áll. De így is az volt bennem: megoldjuk valahogy. Elvégre Magyarországon kívül is vannak helyek, ahol bujkálhatunk. Visszagondolva, ennek a hírnek jobban örültem volna, mint annak, ami azon a februári éjszakán kiderült.

Épp egy heves veszekedés után a fürdőszobát takarítottam, amikor elárulta féltve őrzött titkát. Elmondta, hogy van két gyereke, akiket évek óta nem látott, de nagyon hiányoznak neki. Elmondta ezt nekem. A leendő gyerekei anyjának, annak a 34 éves nőnek, aki csak azóta tudta elképzelni, hogy egyszer anya lesz belőle, amióta őt megismerte. Azt hiszem, a "kés a hátba" enyhe kifejezés erre.

Persze még nem adtuk fel a harcot. Még másfél évig küzdöttünk a szerelmünkért. Bár lehet, hogy inkább csak én küzdöttem... Miután jól kiőrjöngtem magam, sokat beszélgettünk. Hogy én mit érzek, hogy ő mit érez - aztán végül már csak róla beszélgettünk: az ő fájdalmáról, az ő elcseszett életéről. Tudtam, hogy most támogatásra van szüksége: szépen lassan meggyőztem, rávettem, hogy vegye fel velük a kapcsolatot - a gyerekek, és az önmaga érdekében is. Végül megtette.

"Miért nem megy értük a suliba?", "Miért nem viszi őket edzésre?" - a hétköznapi zaklatásoknak se szeri, se száma nem volt. Nem telt bele sok idő, én "hülye kurva" lettem, aki át akarja venni a helyét, és ellene uszítja a gyerekeket. Satöbbi, satöbbi, satöbbi. Bármit mondtunk, bármit tettünk, semmi nem volt jó. Csak az ő akarata számított.

Ennyi feszültséget, ennyi konfliktust már nem tudott elviselni a kapcsolatunk. És ahelyett, hogy támogattuk volna egymást, fokozatosan egymás ellen fordultunk. Talán, ha stabil alapokra épült volna a kapcsolatunk, kibírtunk volna bármilyen "támadást", de így egy idő után már semmi másról nem tudtunk beszélni, csak az exről és a hisztijeiről. Állandóan csipogott a telefon, jöttek a számonkérő, követelőző, sértegető üzenetek. A párom két tűz közé szorult: próbált engem védeni, de közben félt nyíltan szembeszállni vele, hiszen a gyerekekkel tartotta őt sakkban.

Nem azt mondom, hogy csak és kizárólag miatta mentünk szét, de tény, hogy az ő viselkedése vette el az esélyt is, hogy fel tudjunk állni a kapcsolati válságból. Nekem pedig nem maradt más, mint hogy fejet hajtsak a győztes előtt:

Kiss Klaudia

Nyitókép: iStockphoto