Bevettem a pirulát, és már el is múlt a szorongás...

Ha egy 100 fős kontrollcsoportnak azt mondanám, hogy tegye fel a kezét az, aki rendszeresen szed valamilyen gyógyszert, valószínűleg pillanatok alatt úgy csápolna a tömeg, mint egy rock koncerten. Egy szörnyen gáz rock koncerten.

És egy héttel ezelőtt még köztük csápoltam volna én is.

Az orvostudomány fejlődése a legfontosabb és a leghasznosabb dolog az emberi történelemben. Rengeteg olyan gyógyszer és gyógymód forrta ki magát az elmúlt évtizedben, ami hatalmas mértékben elősegíti, hogy földi létünket minél tovább és minél tartalmasabban élhessük.

De bizony a jóval együtt jött a rossz is.

Megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a gyógyszereknek megvan a maga helye és ideje, sőt, néha kötelező bevenni, nincs mese. De mi, emberek, képesek vagyunk arra, hogy kukába dobva a szükségesség és az arányosság mércéjét, halom számra zabáljunk be mindent, amit a patikában kapni lehet. Mint egy lecsúszott narkós.

Forrás: Shutterstock

Hiszen gondolj csak bele! Már nincs is arra szükség, hogy a reklámokból utasítást kapjunk. Reflexből vesszük be a tablettát, ha telezabáltuk magunkat, ha megfájdult a fejünk, ha éppen idegesek vagyunk, vagy nem tudunk este aludni. A tüneti kezelést pedig annyira jól bekajáltuk, hogy eszünk ágában sincs egy tabletta bevételénél többet tenni azért, hogy megszüntessük a problémát. Életünk végéig szedjük a pirulákat minden egyes nagy családi zabálásnál, minden apró fejfájásnál és problémánál. Mert az úgy jó. Megoldja a helyzetet, és mindenki boldog.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem soha nem tett boldoggá a tudat, hogy életem végéig egy gyógyszeren kelljen élnem, miközben lenne esélyem az elhagyására. Éppen ezért egy undorító, szar alaknak tartottam magam, amikor szembesültem vele, hogy én bizony rászoktam a nyugtatóra. Mert bár minden este megnyugtatott a tudat, hogy ha beveszem a pirulát, attól majd elmúlik minden szorongásom, aztán nyugodtan alhatok, de minden reggel úgy ébredtem, hogy legszívesebben pofán köptem volna magam. Azért, mert megalkudtam. Mert elfogadtam a könnyű utat, és szartam bele a világba. Nem akartam megkeresni a probléma forrását, vagy úgy egyáltalán, bármilyen lépést tenni afelé, hogy legalább esélyem legyen arra, hogy megszabaduljak a gyógyszertől.

Forrás: Shutterstock

Egészen addig, amíg össze nem szedtem magam, és ki nem vágtam a kukába az egész dobozt. Ami bár életem egyik legfelelőtlenebb döntése volt (bármilyen gyógyszer esetében - különösen a pszichotikumoknál - egyeztetni kell a szakorvossal annak elhagyásáról, mivel a hirtelen megvonás nem ritkán komoly problémákat okozhat), mégis most már azt kell mondanom, hogy az egyik legjobb is.

Pontosan tudom, hogy vannak betegségek, amiknél elkerülhetetlen a gyógyszerhasználat, és azzal is tisztában vagyok, hogy esetenként valóban a gyógyszer az egyetlen megoldás. De azért tegyük fel magunkban a kérdést: tényleg mindent megteszünk annak érdekében, hogy meggyógyuljunk, vagy egyszerűen csak ráharapunk a legkönnyebb megoldásra?

Te belegondoltál már abba, hogy ha esetleg két kanállal kevesebbet ennél a karácsonyi ebédből, ha rendszeresen sportolnál és megbeszélnéd valakivel a problémáidat, akkor lehet, hogy egy tucatnyi gyógyszert leselejtezhetnél otthonról? Vagy legalább a "mankó" mértékét csökkenthetnéd.

Mert tudod, a gyógyszer pontosan olyan, mint a kábítószer. Csak ugye az a gonosz ikertestvér. Hiszen amíg például az LSD-vel pillanatok alatt eljutsz egy olyan tudatállapotba, amire magadtól csak hosszú, kemény úton lennél képes, addig az antidepresszáns leveszi a válladról annak a terhét, hogy valaha is szembenézz a problémáiddal. Viszont tudod, mi lesz azzal a gyerekkel, akit egész életében babakocsiban visznek? Sosem tanul meg járni. És te? Te szeretnél a saját lábadra állni, vagy megelégedsz egy másodosztályú, legális narkós mankójával?

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?