A szív döntsön vagy az ész?

Volt egyszer egy jóképű fiú és egy komoly, csinos lány. Egy falucskában találkoztak, kisgyermekként, valamikor az '50-es években.

A lány a nagynénjét látogatta meg, a fiú ott lakott. Együtt játszottak, amíg kenyértörésre nem került a sor. Elhúzta a nótáját a fiúnak a lány. Ostorral! Nem olyan volt - már akkor sem -, aki hagyja magát.

Teltek az évek, tizenhét évessé cseperedtek. A fiú menő focista lett, sok szépséget megcsókolt a faluban. A félárva lány - mostohaanyja miatt - otthon megjárta a poklok poklát. Végül Pestre mentették, rokonokhoz. Majd egy nap újra látogatóba ment a falusi nagynénihez.

Forrás: Shutterstock

Kellett, hej, de nagyon kellett a nőcsábász srácnak a pesti jány! De az nem bomlott utána úgy, mint a többi. Csak köszönt, kedves-tartózkodón, és ment tovább. Az addig bevált taktikák füstbe mentek - ha erről a lányról volt szó, a fiú félénkké vált. Három napja volt, míg kiszemeltje visszautazik. Utolsó délután búcsúzni indult barátnőjéhez a lány. A fiú a haverjával figyelte a házat. "Egyedül van, megszólítom!" De elpárolgott a megszokott bátorság... "Sebaj, majd ha visszafelé jön. Megvárjuk a focipálya mellett!"

A fiú haverja húsz évvel később is felemlegette ezt a várakozást. Télvíz idején, összefagyva, lila szájjal álltak három órát, míg újra megjelent a lány. De a nagy vagánytól ismét csak egy köszönés tellett. Nem volt képes többet mondani, úgy dobogott a szíve.

Visszautazott hát a lány...

Amit a száj nem bír, bírja a kéz, ha tollat fog. Mentek a levelek a faluból Pestre. Szépen írt a fiú, többször fel is motorozott a fővárosba. De nehezen megszelídíthető volt - igazi duhaj. Bálok, focimeccsek, éjszakázás. "Ilyen komolytalan udvarló minek? Azt mondja, jön, aztán mégsem, hát hogyan tartja ez a szavát?" - duruzsolták a rokonok. Ráadásul megjelent egy másik, egy "rendes" fiú. Ott, Pesten. Nem kellett rá várni, megfontolt volt, komoly. Nem kockáztatott semmit. El akarta jegyezni a lányt.

Forrás: Shutterstock

Szilveszter éjjelre tűzték ki a hivatalos eljegyzési partit. A pesti fiú gazdag volt, a lány nincstelen, kétkezi munkából tartotta el magát. Olyan ruhája sem akadt, amiben az eljegyzésen méltón megjelenhet. A fiú szülei felajánlották, hogy vesznek neki, de nem fogadta el. Inkább spórolt az ételen annyit, hogy szép, alkalmi anyagot vegyen, és magának varrt ruhát. Nem érdekelte a pénz, csak azt kívánta, szeressék és szerethessen. Hogy ne bántsa senki - kapott abból eleget gyerekként. Mindennél jobban fájt megtudni, mit mondott a vőlegényjelölt anyja: hogy a fiának nem "egy ilyen ágról szakadtat" kívánt.

Ott állt a lány aznap este, a szállótól nem messze, két meghívással a tarsolyában. Egy az előkelő szállodába szólt, hogy eljegyezze a kedves, "rendes" srác. Szeretik egymást, abban nincs hiba - gondolta a széltől könnyes szemmel. De nem egy életet élnek. Hogyan lehetne közösbe fogni, ha a családja szemében mindig csak ágról szakadt marad?!

A másik meghívás egy kis falu szilveszteri báljába szólt. A vagány fiú írta, könyörgött, ostromolta, hogy menjen, töltse ott a szilveszter éjszakát. Az, akinek a pillantásától el lehet égni. Akivel az élet heves érzelmeket, ugyanakkor veszélyeket, bizonytalanságot, küzdelmeket ígért.

Állt a lány, és tétovázott. Elképzelem, ahogy a hideg szél lobogtatta kabátja alatt a könnyű ruhát. Aztán egyszer csak sarkon fordult, és rohanni kezdett a vasútállomás felé. Nem szólt, nem üzent senkinek. Maga elől futott. A józan esze elől. A bántó szavak elől. Arra, ahová a szíve húzta. Felszállt a vonatra, hogy órákkal később leszálljon egy csendes állomáson, és a kis, falusi bálteremben elcsattanjon a csók, ami örökre szólt. Ami megpecsételte kettejük sorsát.

Küzdelmes, életre szóló, egymást sosem elengedő, nagy szerelem vette kezdetét. Egy részét végigélhettem én is. A vagány fiú az édesapám volt. A komoly, önérzetes, magát nem hagyó, örökkön küzdő és szerető lány pedig az édesanyám.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?