Szülővé kellett válnom, hogy megértsem anyámat

Ültem az autóban, és éreztem, hogy képtelen vagyok kinyitni az ajtót, kilépni, és végigcsinálni ezt a délutánt. Egyedül akartam lenni, végre egy kis csendet szerettem volna. Írni, rajzolni, tanulni valami újat - érezni, ahogy pezseg az agyam, és azt, hogy az élet értelme nem a pelenka és a rántott hús.

Az bénított le leginkább, hogy tudtam: mindenki szerint boldognak kéne lennem. Én meg csak ültem ott, és úgy éreztem, a magány szorítja a torkomat, és teljes súlyával a mellkasomon ül. A férjem kérdőn nézett rám: "Most akkor nem jössz?" És akkor beugrott, hogy deja vu-m van. Egy generációs eltéréssel, de úgy éreztem, én itt már jártam, ez már megtörtént velem. Pontosabban nem velem, hanem az anyámmal. A mindennapos családi csatározások állandóan visszatérő, apám által gúnyosan vagy üvöltve előadott eleme volt az az eset. Amikor a "hasznavehetetlen, senkiházi" anyám egyszer képtelen volt kiszállni az autóból, és a két kisgyerekével (azaz a tesómmal és velem) meg a férjével együtt "nem volt hajlandó" bemenni a cirkuszba.

Forrás: Shutterstock

Anyámat sok vád érte borzalmas házasságának évtizedei alatt, amiből gyerekként sokszor semmit sem értettem. De igen, sajnos volt egy korszaka az életemnek, amikor hittem ezeknek a megbélyegző, bántó vádaknak... Őt ugyanis a kisváros közösségformáló, vidám, kreatív, értelmes és sosem fennhéjázó értelmiségi alakjaként ismerte (el) mindenki. Én viszont pár évvel ezelőttig még haragudtam rá, hogy mi miért csak a "másik oldalát" kaptuk.

Minden nap képes volt egy órát aludni, amíg nekünk szigorúan csendben kellett maradnunk. Nem értettem, miért üvöltette Edit Piafot, vagy ment le a kertbe úgy, hogy tilos volt követnünk. Nem éreztem át az igazi drámát akkor, amikor láttam, hogy sír, mert a költözéskor apám nem hagyta, hogy a könyveit magával vigye - hiszen azok csak porfogók. Nem fogtam fel, hogy miért zsörtölődik minden ünnepen, miért úgy jön az esküvőmre, mintha temetnének valakit. Én egy kiégett, örömtelen asszonyt láttam.

Forrás: Shutterstock

Aztán anya lettem. A legszebb női feladat, mondta mindenki. Igen, természetesen az, én is így látom. A legfontosabb hivatás azonban magával hozott olyan dolgokat, amelyekre nem számítottam, és amelyek által igazán megismertem (és elismertem) anyámat. Egy anyának mindig menni kell, ha szükség van rá. A "mindig" és a "kell" szavak pusztító erejűek együtt. Egy anya nem olvashat, tanulhat, alkothat úgy, olyan spontán (időben és térben elrugaszkodva mindentől), mint egy diák vagy egy férfi. Soha többé nem szárnyalhat. A "soha" és a "többé" szavak szintén erősek ám így együtt...

Anyámnak aludnia kellett. És kimenekülni a kertbe. És meg kellett siratnia a könyveit. Megkötözött szárnyakkal élt, de ma már tudom, nem ezért nem repült el egy másik égboltra, más fészekbe. Kitartást, önzetlenséget és állhatatosságot tanított azzal, hogy maradt. Megértem őt.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?