Az őrület, amit te jelentettél...

Ültem a mólon a hatalmas vitorláskabátodban, borospohárral a kezemben, és nem hittem el, hogy mindez velem történik. Nem voltam felkészülve egy ilyen őrületes hormoncunamira, ami a felbukkanásoddal járt.

Az első pillanattól kezdve tudtam, mélyen belül éreztem, hogy közünk van egymáshoz. Közünk kell, hogy legyen egymáshoz! Próbáltam ellökni, megtagadni, józan ésszel jobb belátásra bírni a szívem. De teljesen felesleges volt. Elég volt egy telefon, és a világ legerősebb láncait is eltéptem volna, hogy veled lehessek. 

Forrás: Shutterstock

Nem számított, hogy éjjel van vagy nappal. Veled akartam lenni, és élvezni, lubickolni az érzésben, amit kiváltottál bennem. Melletted úgy éreztem, hogy a szürke kisegér énem egyszeriben megtelt élettel, és egy izgalmas nővé változott. Hiszen kellhet-e több egy húszéves lánynak, mint az, hogy végre valaki nőként bánjon vele? Igazi nőként, tisztelettel, odaadással. Nem rohanja le, és nem rest beszélgetni vele. Érdekli a lelke, a gondolatai, a világról alkotott véleménye. Mindez megfűszerezve közösen megálmodott tervekkel, amelyeknek a java persze csak a képzeletem játéka volt.

Legalitás és illegalitás határán billegtünk, de magyarázhatott nekem anyám a jövőről meg a félelmeiről! Meg sem hallottam. Gyakorlatilag nem érzékeltem a külvilágot. Csak az együtt átélt kalandok számítottak. A közösen megélt napfelkelték. A bőre érintésének izgalma. A szabadságnak hitt motoros száguldozások. A Lánchíd hajnali csillogása, a Gellért-hegy éjjeli nyugalma. A tudat, hogy együtt közösen megváltjuk a világot. Szentül hittem, hogy a kalandok soha nem érhetnek véget. A mi összetartozásunk megpecsételődött azon az első átbeszélgetett éjszakán, amikor egymás testének felfedezése helyett filozófiáról diskuráltunk. Szédítő volt a felismerés, hogy létezhet ember, akivel ennyire egy hullámhosszra kerülhetek. Megbabonázva hagytam, hogy azt tegyél velem, amit csak szeretnél. Nem voltak kérdések, csak tettek. Féktelen száguldozás, sebtében meghozott döntések, ugrás az ismeretlenbe.

Forrás: Shutterstock

Nem számítottak a szabályok, az előre megbeszélt tervek. Csak a most, az adott pillanat létezett. De az ezer fokon izzott. Lehetett szó az irodaház tetejére való felmászásról - mert ugye mégiscsak snassz lenne a Duna-parton borozgatni. Kellett az adrenalin minden mennyiségben. Kellett a hit, hogy ketten együtt védettek vagyunk. Holott nem voltunk azok. Ezer és egy alkalommal bajunk eshetett volna. Belefulladhattunk volna a viharos Balatonba. Karambolozhattunk volna a sztrádán. Belefulladhattunk volna a saját felkorbácsolt vágyainkba. Végzetes lehetett volna az a néhány hét. Bizonyos szempontból az is volt.

Végzetes volt, mert egy életre meghatározó részemmé vált. Megmutattad az életnek azt az arcát, ami ma is kalandokra sarkall. Megadtad azt a fajta lüktetést, ami felnőttként is erőt ad, ha ki kell lépnem az ismeretlenbe. Idővel megértettem, hogy hatalmas tanítót kaptam a személyedben. Megtanítottad megélni az adott pillanatot a maga teljességében. Veszélyekkel, elbukásokkal, fájdalmakkal, ám hatalmas nevetések közepette. Kitörölhetetlen emlékképekként élnek bennem az ízek, az illatok, a rácsodálkozó pillantások. Az érzés, ahogy ráébredtem ébredező női mivoltomra. Miközben érzékeltem tenyered enyhén karcos érintését, ahogy finoman, de határozottan felfedező útra indult a testemen. Egyszerre voltam védett és védtelen.

Távolodtam a gyermeki énemtől, és elindultam egy ösvényen, ami meghatározta felnőtté válásom mozzanatait. Kívülről nézve ijesztő mélységekbe és magasságokba löktél. Belülről nézve pedig megmutattad, hogy nincs az a fájdalom, és nincs az az eufória, amit ne lehetne fokozni. Néhány hét alatt megtapasztaltam melletted a mennyet és a poklot, hogy aztán éveken át próbáljam feldolgozni, mit is éltem át valójában. Hosszú és göröngyös volt az ide vezető út, de köszönöm, hogy a nővé érésem része lehetett az az őrület, amit te jelentettél.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?