Köszönöm, hogy elhagytál!

Közel 6 évvel ezelőtt biztos voltam benne, hogy könnybe és takonyba fulladva fogok meghalni a szerelmi bánattól, mikor az első nagy szerelmem szakított velem. Képtelen voltam felfogni, hogy miért hagy el, ha egyszer állítása szerint még mindig szeret.

Csak azt hajtogatta, hogy nem megy, és jobb lesz külön. Én pedig újra és újra lepörgettem magam és mások előtt a közösen eltöltött 3 és fél évünket - telespammelve a környezetem a nyomorommal, hogy engem most nagyon rútul elhagytak. Nem is sejtettem, hogy az életemnek egy olyan fordulópontjához érkeztem, aminek köszönhetően válok majd később egy kiegyensúlyozott, teljes emberré.

12 éves koromban meghaltak a szüleim, így amikor 17 évesen szerelmes lettem, nemcsak barátom lett, de egy új családot is kaptam a szülei és a testvérei személyében. Hiába voltunk őrült szerelmesek, nem volt könnyű velem azokban az időkben. A társamnak lenni legalábbis biztosan nem volt az.

Forrás: Shutterstock

Hosszú évek elnyomása után tört felszínre a szüleim elvesztéséből fakadó fájdalom. És hiába kaptam segítséget, a múltam úgy húzott vissza és rántott a mélybe, mint egy lápos, mocsaras gödör.

Érdekes módon éppen akkor láttam meg a menekülést jelentő utat, amikor a barátom szakított velem. Persze nem rögtön. Úgy éreztem, hogy ez egy újabb kurva nagy pofon az élettől, ami megpecsételi a sorsom: menthetetlenül és végérvényesen szét fogok hullani. Hetekig sírtam - mit sírtam, zokogtam keservesen! Nem aludtam, nem ettem, három hét alatt nyolc kilót fogytam. Tényleg lenulláztam magam. Aztán úgy döntöttem, elég a rinyából, valahogy ki kell ebből keverednem, muszáj összeraknom az életem darabkáit és magamat is.

Felkerestem egy pszichológust, beadtam a jelentkezésem egy féléves külföldi ösztöndíjra, amit el is nyertem, de előtte még gyorsan letudtam egy vizsgaidőszakot, felújítottam a lakásomat, és elköltöztem otthonról. A sok változás közepette még mindig tartottam a kapcsolatot a volt barátommal, de a szervezetem jelezte, ha ez így megy tovább, szó szerint meg fog szakadni a szívem. Folyamatos rosszulléteim voltak, a szokásos 60-as pulzusom helyett naponta többször vert egyik pillanatról a másikra 120-at a szívem egy perc alatt. Ezért muszáj volt szembenéznem azzal, hogy ha továbbra is fenntartom azt az illúziót, hogy mi még mindig egy párt alkotunk, sosem fogok meggyógyulni. Úgyhogy elköszöntünk egymástól, jó hosszú időre.

Forrás: Shutterstock

A pszichológusommal akkor is folytattuk a terápiát, amikor Helsinkiben tanultam, és még utána is, összesen majd' 4 évig jártam rendszeresen. Többek között a közös munkának hála tartok most ott, ahol - de az úton egyértelműen a szakítás indított el.

Akkor nyílt fel a szemem, hogy mennyire nem foglalkozom valójában a problémáimmal, és semmi mást nem csinálok a kesergésen és az önsajnálaton kívül.

  • Tudatosult bennem, hogy vannak hibáim. Olyanok, amiken lehetne javítani. Nem egy másik ember kedvéért, hanem magam miatt.
  • Megtanultam végre egyedül lenni. Szó szerint. Nekem előtte ezzel komoly problémáim voltak. Folyton társaságra vágytam, nemhogy élvezni, de elviselni sem tudtam az úgynevezett énidőt.
  • Kiléptem a komfortzónámból, és felszabadító volt felfedezni, hogy ki is vagyok én valójában, mit is szeretnék az élettől, és ehhez mit kell tennem, min kell változtatnom.

Hosszú évekbe telt, míg a szerelem és a harag elcsitult bennem a szakítás után. Mára azonban egy különleges kapcsolattá szilárdult kettőnk viszonya - amit furcsa lenne barátságnak nevezni, legalábbis nekem nem áll rá a szám. Olyan ember ő, akinek időről időre belepillanthatok az élete alakulásába - és őszintén, szívből kívánom a boldogságát. Annyi mindent köszönhetek neki, és talán furcsán hangzik, de többek között azt is, hogy elhagyott.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?