Megcsalóvá váltam - azzá, akit mindig úgy elítéltem...

Egyik este elkezdtem gondolkodni a hűtlenségen. Na, nem azon, amikor sportot űznek abból, hogy sorozatosan megcsalják a másikat. Hanem a véletlenül jött, sosem vágyott harmadik fél felbukkanásáról.

Hűtlennek lenni baromi nehéz, ha vannak elveid.

Csak kicsit átértékeltem magamban a szerepeket. Eddig mindig az volt a kiindulópont, hogy mit éreznék akkor, ha megcsalnának. Most viszont magamat képzeltem el a hűtlenkedő szerepkörében. Azért, mert valóban az lettem... Mindig is elítéltem azt a férfit vagy nőt, akinek nincs elég bátorsága ahhoz, hogy kilépjen egy döglődő kapcsolat posványából, inkább önmagát és a társát beáldozva marad nyakig belesüppedve az iszapban. Sosem hittem, hogy egyszer én is hasonló helyzetbe kerülök.

Azt meg aztán végképp nem, hogy hűtlen leszek.

Forrás: Shutterstock

Most viszont kénytelen vagyok beismerni, hogy az élet tényleg iszonyúan kiszámíthatatlan. És sosem szabad azt szajkózni, hogy veled nem történhet meg. Aki pedig azt hiszi, hogy a világ leghálásabb, legkönnyedebb szerepe a hűtlenkedő félé, az soha nem tévedett még ekkorát.

Ha valaki egy hosszú távú kapcsolat meggyilkolásának i betűjére teszi fel a pontot, annak sokkal nagyobb harcot kell vívnia a lelkiismeretével, mint a sportszerűen hűtlenkedőnek. Hiszen sosem tervezte. Sosem számított rá, és nem hitte, hogy ez vele ugyanúgy megtörténhet, mint azokkal az általa annyira megvetett emberekkel.

Mindennek ellenére most is fenntartom, hogy egy hosszú kapcsolatban a megcsalás csak egy tünet. A haldokló kapcsolatban felgyülemlett problémák következménye. A hirtelen felbukkanó harmadikban látod meg azt a kiskaput, amin keresztül kiléphetsz az útvesztőből. A tönkrement kapcsolat útvesztőjéből. Ami természetesen rengeteg véráldozattal jár. Sok-sok könnyel, fájdalommal, megbánással, visszatáncolással és újrakezdéssel.

Azt senki sem tudja - rajtad kívül -, hogy benned, a hűtlen, alattomos, gerinctelen kártevőben mi játszódik le. Senki sem tudja, hogy meghasonlottál. Minden nap újra és újra, amikor a "másikhoz" mentél. Amikor alibit gyártottál, hogy hova tűnsz el arra a néhány órára. És közben belül reszkettél, hogy ki ne derüljön. És nem azért, mert magadat féltetted, hanem azért, mert nem akartad bántani azt, akit egykor szerettél. És akit talán még most is szeretsz. Csak valami miatt elkanyarodtak egymástól az útjaitok.

Forrás: Shutterstock

Van, hogy hosszú évek óta vársz a csodára, és érzed azt, hogy valami nincs rendben. Csak nem volt bátorságod lépni. Ahogy nekem sem. Ültem a mocsárban, húzott lefelé az iszap, de a világ felé azt mutattam, hogy "Gyerekek, minden oké! Boldogabb már nem is lehetnék." És közben belül könnyeztem, sikoltoztam, néha véreztem. Mégsem léptem. Mert ugye, nehogy már egyedül maradjak! Mi lesz a gyerekkel? Mi lesz velem? Mi lesz azzal, akit sokáig szerettem? Mi lesz a kapcsolattal? Belehalunk. Mindenki belehal.

Pedig nem. Abba halsz bele, ha benne maradsz. Mert előbb vagy utóbb mindig felbukkan a harmadik, a kiugrási lehetőség, a szívedhez-lelkedhez-testedhez utat megtaláló. És akkor már nem léphetsz ki tisztán. Akkor elkerülhetetlen és talán visszafordíthatatlan károkat okozol. Mert hiába védekezel azzal, hogy te szóltál. Nem szóltál. A néma sikolyt senki sem hallja meg. És most megsebzed önmagadat, azt, akit szerettél, a gyermeketeket (ha van), és talán megsebzed azt is, aki belépett a képbe. Mert te leszel a kapcsolat halálának okozója. A gyilkos, aki hazudik, csal, és orvul, szemét módon becsapja a másikat.

Az a furcsa és hihetetlen az egészben, hogy talán ennek mindig így kell történnie. Talán törvényszerű, hogy a sok elfojtott érzelem után egyszer csak kirobban a vulkán, ami maga alá temet mindent. Perzselő tűzzel éget meg mindenkit, aki csak a közelébe kerül. És talán csak nagyon lassan gyógyulunk fel az égési sérülésekből. Ha felgyógyulunk egyáltalán valaha...

Tóth Ildikó

SHE

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?