Búcsú a karrieremtől

Végignézve eddigi életemen, az általános iskola felső tagozatában voltam a legsikeresebb. Már ha a "sikert" a kiemelkedő besorolásnak és a közösség figyelmének tartjuk.

A magyartanár kis kedvenceként tanulmányi versenyekre küldtek, jó jegyeim voltak, és néhány srác a suliból "belém volt zúgva" - jelentsen ez bármit is 12 éves korban. Ezután következett az elhúzódó kamaszkorom: jött az érettségi, aztán diplomázgattam, mindeközben egyedül önmagam körül pörögtem, mint egy búgócsiga.

Gondolataim 90 százalékát kitöltötték a szerelmeim, a határok feszegetése és az összes elérhető könyv-film-kiállítás-zene befogadása. Tehát csakis azzal foglalkoztam, ami engem a külvilágból érdekelt. Hála a szüleim pénztárcájának, megengedhettem magamnak ezt az izgalmas, léha életet.

A személyes sikerdobogóm második fokán az egyetem utáni évek állnak. Pillanatok alatt megszereztem az akkori álomállásomat. Elköltöztem otthonról, a nappalok boldog munkával, az éjszakák még boldogabb bulizással teltek. Szivacsként szívtam magamba a szakmai dolgokat, lelkesen - és térítésmentesen - túlóráztam, élveztem az életet. Egyedül az nem foglalkoztatott, hogy "hogyan léphetünk egyről a kettőre".

Hiába vagyok jól képzett és szívós munkaerő, a helyezkedésre sose volt se szemem, se orrom - fülem is csak akkor, ha híre jött, hogy a másiknak mennyire bejött ez vagy az. Számomra a munkám is "csak" egy belső utazás volt. Azért kellett, hogy tanítson nekem valamit - magamról. Kopogtatott a 30, és még mindig a saját búgócsigám volt a legizgalmasabb. Közben persze elhúztak mellettem azok, akik önérvényesítésre edzettek a munkahelyi ketrecharchoz.

32 éves vagyok. Már tudom: sosem leszek egy nagy multi kommunikációs igazgatója. Nem látom magam előtt, hogy zsírosra keresem magam, felhúzok egy medencés nyaralót a Káli-medencében, és tudásomat konferenciákon osztom meg a "hívekkel" - pedig folyamatosan képzem magam, és többnyire 10 órát dolgozom.

Forrás: Shutterstock

És ez megijeszt. Mert legyünk már őszinték önmagunkhoz: ki ne vágyna a sikerre? Ki ne akarná magának a kiemelkedő besorolást és a közösség figyelmét, amit a magas fizetés, a sok százezer követő és a szakmai vastaps jelentenek?

Mert hiába kaptam szeretetet és elismerést a főnökeimtől, sosem tudtam kitörni az "okos, vicces, de furcsa lány" dobozból. 32 év kellett hozzá, hogy rájöjjek: ennek a még mindig pörgő búgócsigám az oka. Ő felel az érzékenységemért és az elrugaszkodott ötleteimért, de ő gátol meg abban, hogy áttapossak másokon, és ő törli ki a rafinált taktikai döntéseket az agyamból.

32 éves vagyok. A multis vezetői fizunak és medencés nyaralónak már annyi (most egy Vas megyei viskóra gyúrok). De ha mérlegre kell tennem a személyiségemet, nem félek. Még mindig velem van, és egyre termékenyebb a belső búgócsigám. És ha arra gondolok, miben vagyok jó, és mi tesz boldoggá egyszerre, itt kell keresgélnem.

Sajnos csak mostanra értettem meg az igazi hivatás titkát. Mert egy-egy sikersztoriból sem az az izgalmas, hogy az illető hogyan szerezte meg a következő végzettségét - már ha egyáltalán van neki. Hanem, hogy hogyan tudott önmagából építkezni, és hogy lett a szenvedélyéből tudás, küldetés, egy egész élet.

És most térjünk vissza az felső tagozatos énemhez: menő volt akkori "jócsajnak" és "jótanulónak" lenni, de még menőbb volt megnevettetni a barátnőimet. És jól megbeszélni az olyan hatalmas apróságokat, mint az első csók, meg általunk készített képregényekben, történetekben feldolgozni, amit éppen akkor átéltünk. Meghallgatni, mesélni, megélni - azóta is pont ezek tesznek boldoggá. Talán 32 évesen ideje lesz végre tényleg azzal foglalkozni, ami igazán belőlem jön.

Ezt hívják megérkezésnek?

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?