A társas magány forgatókönyve...

A hanyatlás néma űrt tépett közénk. Elért hát minket is a romlás. Az enyészet halk szárnysusogását meg sem hallottuk, mikor letelepedett mellénk.

Kopasz nyakát sziszegve nyújtogatta felénk, és kettőnk között elmúlt minden kedves szó. Halálszaga megtöltötte a tüdőnket, és mi együtt fuldokoltunk a nagy megszűnésben. Már nem néztünk többé egymásra. A veszekedéseink egyre hevesebbek, egyre durvábbak, szinte határ nélkülivé váltak. Kihűlve keringtünk egymás körül a nagy semmiben. Aztán már a veszekedéseket is elnyelte a pusztulás. Dekadens csendben utaztunk tovább egymás mellett, mégis külön-külön.

Reggelente vádló haraggal kérdeztük a tükörképünk: hogyan történhetett meg ez, pont velünk? Néha még nyúltunk egymás keze felé, de már nem volt jelentősége. A szívben állandó vendég lett az üres, sötét, fekete semmi.

Amikor sorvad a lelked, akkor persze megérkezik a kísértés. Engem egy gáncs nélküli lovag fényes vértezetében lepett meg. És én gyenge voltam. Amikor először írtam a másik férfira, a dögmadár biztatón bújt hozzám, és ocsmány fejét az ölembe hajtotta. Attól a férfitól pont azt kaptam, amire vágytam: figyelmet, törődést, érzelmi támaszt.

Soha nem történt ennél több, holott már ez is valami. Én új erőre kaptam, és voltak újra nevetések - csak épp valaki mással. Újra vidámság, újra élet, kedvesség és figyelem költözött az életembe. A titkos, virtuális életembe.

Forrás: Shutterstock

Közben pedig egyre kevésbé értettem, mi tart mégis a jégszívű férfi mellett. Sosem mondta, sosem éreztette, hogy szeret. Csak élte az életét, és megengedte, hogy csatlakozzam hozzá. De kezdetben még jó volt így, pont elég. Teljes szívből hittem: bennem annyi szerelem van, hogy elég lesz kettőnknek is. De tévedtem. Kiszipolyozott belőlem mindent, és már csak aszott csontvázként kóvályogtam a házunk falai között.

Mikor a Jégszívű elolvasta a Lovag üzeneteit, nem kiabált. Nem tombolt, és nem volt haragos. Szomorú megértésbe torzult az arca. És én láttam a kínt, amit egymásnak okoztunk. És a fájdalma nekem fájt. Nem tudtuk, hogyan tovább, csak azt, hogy visszavonhatatlanul zuhanunk bele a végbe. Nincs itt már semmi, csak a hanyatlás, ami epekedve várja szaftos lakomáját.

A Jégszívű saját magát hibáztatta. Akkor, abban a percben észrevette a magányomat. Jobban megértett, mint előtte bármikor máskor. Mégsem nyúlt felém, helyette szótlanul távozott, és magamra hagyott a szégyenemmel. Aznap szorongtam, hogy elveszítem ezt a nagy semmit. És a hanyatlás magához ölelt, rám borult, és fekete tollaival melengetett.

Mikor visszatért hozzám, a keselyű vijjogva, bosszúsan reppent tovább. Mi pedig hosszasan öleltük egymást szótlanul, és tudtuk: még nem. Ma még biztosan nem leszünk az övé. És végre meghallottuk egymást, ahogy gyermekünk szőke fürtjei beborították arcunkat.

Török Hanna

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?