Azért, mert szakítottunk, még nem kell gyűlölnünk egymást.

Van egy álomképem rólunk. Ez már a második. Az első is szép volt, de túl elfogult, túl naiv, túl "fiatal"... És túl sok akarás volt benne. De már tudom: az sosem jó, ha egy álomképet jobban akarsz, mint azt, akivel megvalósítanád.

Azt képzeltem, hogy mi leszünk az irigylésre méltó pár. Vasárnapi ebédekkel, gyöngyöző húslevessel, osztályelső gyerekekkel és elegánsan visszafogott kerti partikkal a tökéletesre nyírt orgonabokor tövében. De már van egy új, sokkal okosabb, sokkal békésebb, sokkal felnőttebb képem rólunk. Vannak benne kedves köszönések, óvatosan udvarias beszélgetések, zavart mosolyok - melyekből tudjuk, a másiknak is fontos volt az, ami volt.

De nem hazug, felszínes csevegésekre gondolok, amivel elütjük a kényszerből együtt töltött 1-2 percet. Hanem igazi, őszinte érdeklődésből fakadó, csak épp tapintatba csomagolt kérdésekkel és válaszokkal: "Hogy vagy?" "Mi lett veled?" "Örülök, hogy boldog vagy."

Sokáig reméltem, hogy összefutunk - talán a villamoson, talán egy rendezvényen. Vagy csak úgy, az utcán vagy a kisboltban. Minden alkalommal vártam a nagy találkozást, amikor arra volt dolgom, ahol laksz. Vagy legalábbis régen ott laktál. Vajon elköltöztél már? Látod, ennyire nem tudok rólad semmit.

Pedig annyi mindent jelentettél - és most a süket semmi maradt csak mindabból, amire oly sok szeretettel szeretnék emlékezni. Azt hiszem, kerülsz engem. Túl kicsi a város, és túl sok időnk volt, hogy megtörténjen a nagy, véletlen találkozás. Mégsem kereszteztük egymás útját sosem.

Forrás: Shutterstock

Mindig azt reméltem, hogy majd örülsz, hogy jól vagyok. Sajnálod majd a sok nehézséget, amin átmentem, de majd cinkosan rám mosolyogsz, hogy tudtad te, hogy én olyan lány vagyok, aki okosan csinálja a dolgait. Talán pár udvariassági kör után én is megemlítettem volna, hogy mindig sejtettem, hogy majd sokra viszed. És egy kedves lány fényképét mutattad volna nekem, hogy ő lett a feleséged.

Valahogy méltatlannak érzem, hogy nincsenek születésnapi köszöntések, és nem lájkolhatjuk egymás posztjait. Pedig én tényleg, igazán, szívből lájkolnám, ha látnám, hogy nyaralni voltál egy szép helyen. És széles vigyorral nyalod a fagyit egy tengerparti korzón. Vagy épp gyereked született. Talán túl merész álom lenne, hogy olyan jó viszonyban lennénk, amibe néha belefér, hogy szakmai kérdésekben ráírnánk a másikra - elfogadom, ha ezt nem szeretnéd.

De te sajnos nem csak ezt nem szeretnéd. Megtagadtál mindent, ami mi voltunk, elzárkóztál minden és mindenki elől, ami rám emlékeztet. Először örültem is, hogy ilyen erős vagy: könnyebb a leválás. Először távolodni kell, mint szerelmesek, hogy utána közeledhessünk, mint régi, kedves ismerősök. De teltek-múltak az évek. Nem egy, nem kettő.

Lassan hét éve, hogy azzal az utolsó öleléssel elbúcsúztunk. És te még mindig félrefordulsz, ha egy ismerősöm jön veled szembe az utcán - ha pedig mégis rákényszerülsz a párbeszédre, gőgös és sértett vagy. Mert még mindig dühös vagy. Dühös vagy, mert elvettem tőled a közös álomképünket, dühös vagy, mert nincs olyan bűnöm, amiért gyűlölhetnél.

És most te nem adod meg azt, amire én vágynék: a megbékélt, szeretetteli visszaemlékezést. Hiába zárom én le, hiába próbálok én csak a szépre emlékezni, amikor a némaságoddal emlékeztetsz, hogy egy élő, lüktető harag köt még hozzád. A te haragod.

Vajon egyszer megbocsátod, hogy nem szerettelek tovább? Vajon egyszer eljön az a kedves lány, aki úgy fog szeretni téged, hogy csak egy ködös emlékké válik a csalódás, amit én okoztam? Remélem, minél előbb, mert megérdemelnéd azt a boldogságot, amit képtelen voltam neked megadni...

Forrás: Shuttertsock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?