Szakítást kaptam a páromtól a születésnapomra...

Imádok reggelente hosszasan nyújtózkodni a hatalmas franciaágyamban. Élvezem, ahogy a lágy selyemágynemű cirógatja a bőrömet. És egy ideje - bár ezt elég nehezemre esett bevallani - azt is, hogy van kivel megosztani az ágyat.

Jó érzés volt felfedezni magamban a nőt, aki képes gondoskodni, mélyről jövő szerelemmel szeretni egy férfit. És végre egy olyan férfit, akinek nem csak második lehetek az életében. Bár - egy rövidke alkalmat leszámítva - soha nem sodródtam az erkölcstelenség ezen szintjére, de valamiért rendre megtaláltak a kihűlt kapcsolatban élő "ízig-vérig férfiak". Akik - mint ahogy az lenni szokott - sosem léptek ki az "olyan nagyon szörnyű" kapcsolatukból...

De ahogy andalogtam az Andrássy úton a jól megérdemelt szülinapi kávémért, beláttam, hogy kár ezen rugóznom: harminchét éves lettem - ami a ráncok számát tekintve már nem kevés, de kis szerencsével még lehet gyerekem és akár kertes házam is kutyával.

Hangosan felnevettem, ahogy az utolsó félmondat is megelevenedett lelki szemeim előtt. Hiszen tíz éve még hallani sem akartam ezekről - se házról, se gyerekről, se kutyáról, de még csak férjről sem. Semmi mást nem akartam az élettől, mint szabadságot és függetlenséget. Minden értelemben. Anyagilag meg főleg. Ezért aztán rengeteget dolgoztam. Mindent elvállaltam, amiről más hallani sem akart a cégnél. Nem volt olyan határidő vagy feladat, amit ne tudtam volna megoldani, kispekulálni vagy megszervezni.

Ha összeesni készültem a fáradtságtól, akkor csak felidéztem anyám könnyes szemét. Ahogy könyörögve kéri, hogy soha egyetlen percig se függjek senkitől - miközben a kisszobában kuporgunk, és abban bízunk, hogy apámat hamarabb ledönti az alkohol a lábáról, mint hogy ránk törné az ajtót. Bár anyám huszonöt éves koromban meghalt, a szavai szinte beletetoválódtak a sejtjeimbe. De valószínűleg nemcsak a szavak, hanem az elrabolt gyerekkor is megtette a hatását...

Forrás: Shutterstock

A normális férfiak hatalmas ívben kerültek, hiszen eszem ágában sem volt komolyabban tervezni senkivel. Most meg felettébb különös ráébredni, hogy milyen piszkosul becsaptam magam. Éveken át hazudtam magamnak, például mikor megszülettek a barátnőm gyerekei: hajkurásztam a menőbbnél menőbb babacuccokat - és közben azt hajtogattam, hogy én leszek az a nő, aki bár nem babás, de marhára képben van. És közben fokozatosan ástam a saját síromat.

Próbáltam megfelelni anyám intelmeinek: erős, végtelen teherbírású és persze vagány lettem. Olyan nő, aki bármi áron, de megvédi magát. Azt hiszem, ha van mennyország, akkor anyám láthatja, hogy még túl is teljesítettem az álmait. Nemcsak megálltam a helyem, de egyetlen férfinak sem köszönhetek semmit: se előléptetést, se csap szerelést - mindent megtanultam megoldani magamnak.

De ez már csak a múlt - rántom vissza magam a valóságba. Épp a háromfogásos vacsora utolsó simításait végzem, és érzem, hogy ez már mind érvényét vesztette. Csak az számít, hogy két óra múlva betoppan majd a kedvesem, aki már fél éve élteti bennem a bizonyosságot, hogy én is lehetek még anya. Kicsit be is könnyezek a gondolattól. A fene, azt hiszem, tényleg öregszem. Aztán ahogy felkerül a ruha és a parfüm, megállapítom, hogy soha ilyen békében még nem voltam a világgal.

Csakhogy a Kedves nem lép be az ajtón, és még csak nem is hív. De küld egy üzenetet, hogy ne várjam meg a vacsorával... Majd kicsit később egy másikat, hogy bár tudja, szülinapom van, és őszintén sajnálja, de megfullad, ha nem mondhatja ki: szerinte ez a kapcsolat nem tart sehová. Nekem pedig csak a kétségbeesett lüktetés marad meg a fejemben, és a félelem, hogy túl sokáig akartam megfelelni, és közben lekéstem minden álmomról...

Baranyai Kata novellája

"kibeszélő ""Forrás: Shutterstock "
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?