Szülői nyomásra pótfelvételiztem, és lettem depressziós...

Ott ültem 20 évesen a kollégiumi szobában, az ágy szélén, egy frissen diagnosztizált depresszióval, és azon agyaltam, hogy jutottam el idáig. Illetve inkább azon, hogy miért...

Apukám mindig is igyekezett a kelleténél jobban belefolyni az életem azon részébe is, ahova néha még magamat sem engedtem be szívesen. Magyarul mindenbe beleszólt, és minden téren irányítani igyekezett. Bennem pedig kialakult egy igen erőteljes megfelelési kényszer. Jó kislány, jó jegyek, jó fiúk, egészségtelen maximalizmus.

Nem volt ez másképp gimi után sem, amikor is a jó és okos kislányok ugyebár egyetemre mennek. Ezért az egész család számára hideg zuhany volt, amikor nem vettek fel az elképzelt egyetem okos kislányhoz illő szakjára. A szüleim "Na, de majd apuci intézkedik!" címszó alatt lázas keresgélésbe fogtak.

És sikerült is neki. És az okos kislány megkezdte felsőfokú tanulmányait. Minden szép, minden jó, mindennel meg vagyok elégedve - mondhattam volna. Néhány apró bökkenőtől eltekintve. Én zsenge ifjúkoromban angol nyelvtanár vágytam lenni. Esetleg irodalommal kiegészítve. Vagyis totál humán beállítottságú vagyok.

Ehhez képest megkezdtem első évemet egy műszaki egyetem üzemmérnök szakán - angol nyelven. Én, a kémia, a fizika, a számok ősellensége, a matematika antitalentuma, mechanikát kényszerültem tanulni!!! Úgy éreztem, tuti, hogy ez nem velem történik! Én nem lehetek ekkora marha, hogy ebbe belementem.

Forrás: Shutterstock

Pedig de. Sőt! Eljutottam a féléves vizsgákig! Nagyon büszkék voltak rám a szüleim. Lám, lám, az okos kislány még ilyen tőle távol álló területen is hogy megállja a helyét! Persze közben a felszín alatt szépen bugyborékolt bennem a megfelelési kényszer keltette szorongás, és kezdtem a totális depresszió jeleit mutatni.

Néhány kemény pánikroham, több levél nyugtató és antidepresszáns bekapkodása után végül úgy döntöttem, a kezembe veszem sorsom irányítását. Nem láttam értelmét, hogy megjelenjek a vizsgákon, helyette fogtam magam, hazautaztam, és a család roppant megrökönyödésére közöltem, hogy egyetlen napig sem vagyok hajlandó tovább maradni azon a szakon.

Nagy szerencsémre ezúttal belátták, amit be kellett. Valljuk be, nem is nagyon volt más lehetőség, ha nem akartak a továbbiakban egy zombi gyermeket. Sőt, belementek, hogy közösen eljárunk családterápiára.

Hosszú idő volt, míg magamra találtam. Teljesen talán sosem sikerül megszabadulnom a megfelelési kényszertől, de az életemet drasztikusan érintő kérdésekben azért már nem tudnak befolyásolni. És ezt akkor a szüleim is belátták.

Forrás: Shuttertsock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shuttertsock

    Ezt olvastad már?