Elhagytál, de én még nem tudok túllépni rajtad...

Még maradok egy kicsit, ott várlak, ahol lekanyarodtál. Nem hagyom el a helyet, nem merek ellépni onnan, mert akkor nem találsz meg, ha visszafordulsz az utadról, ahova nem vittél magaddal.

Jó nekem ez a hely, jól éreztem magam itt, így nem is akarok továbblépni. Várok rád, pedig te lelkizés nélkül tetted meg azt a lépést, amire régóta készültél. Egyet felejtettél el csupán: elköszönni. Nem mondtál búcsúszót, nem mondtál se viszlátot, se isten veledet, se semmit, amiből tudtam volna, hogy te már csomagolsz, és távozni készülsz.

Csak mentél némán. Pont úgy mentél, ahogy jöttél. Hónapok múltával sem tudtam többet rólad annál, mint amit az első hetekben elmondtál magadról. Csak a tested volt jelen, lélekben mindig máshol jártál.

Egyszer a múltban szerzett sebeid nyalogattad, máskor a túl távoli messzeségbe néztél előre, de sosem a jelen, az adott pillanat volt az, amit élveztél. Nem voltál igazán velem, csak valakivel, akire csak azért volt szükséged, hogy el tudd ütni az idődet addig, amíg találsz egy jobbat.

Nem tudtam mihez kezdeni a falaiddal, nem tudtalak előcsalogatni a védelmet jelentő váradból. Nem voltam gyakorlott vallató, így nem tudtalak kikérdezni, te pedig nem nyíltál meg nekem - örök rejtély maradtál. Nem tudom, mit tegyek, nem tudom, mi az, ami jó, nem tudom, hogy menjek vagy maradjak. De inkább még maradok, még várlak. Leülök egy kilométerkőre, eggyé válok a múltunkkal, mert nem akarom elfelejteni egy pillanatát sem. Nem megyek innen sehova, hiszen itt volt nekem a legjobb, ahol te és én voltunk a mi.

Nem hagyom el sem a helyet, sem az érzést, nekem te többet jelentesz annál, mint amit egyedül érek. Egyedül nem érek annyit, hogy érdemes legyen felkelni és elindulni az új utamon, vagy visszafordulni, hogy megkeressem önmagamnak azt az állapotát, amikor még azt sem tudtam, hogy te létezel. Túlságosan félek attól, hogy ha eljövök innen, akkor miattam nem lesz már közös utunk - ezért inkább maradok. Várlak, mint egy hűséges kiskutya, amit kiraktak az országúton.

Forrás: Shutterstock

Maradok, pedig mehetnék. Egy döntés, egy lépés választ el egy olyan világtól, ahol nincs te, nincs mi, csak én és az érzések, amik múlni nem képesek, csak fokozódni tudnak.

Arról azért nem feledkeztél el, hogy az utolsó pillanatban jól megrakd a tüzet, ha visszatérnél, akkor meleg legyen az az otthon, amit elhagytál. Jól megtömted a kandallót, öles hasábfákat is raktál rá, hogy sokáig kitartson, és legyen időd a visszatérésen gondolkodni.

A tűz, amit szítottál, nagy lánggal égett, de egyedül engem éget. Otthagytad őrizetlenül, nem törődtél vele, hagytad, hogy a szenvedély szenvedéssé váljon. Neked öröm, nekem kín. Téged már várt valaki, volt hova menned, ő volt a becses darabja, titka az életednek, ő volt az, akitől megkaptad, amit tőlem is elvártál volna. De én csak azt tudtam nyújtani, aminek a birtokában voltam: önmagam és a szeretetem.

Sajnos túl sokat is, így magamnak nem hagytam egy szikrányit sem, nem maradt önbecsülésem se, amivel elértem volna, hogy ne adjam a kezedbe kettőnk sorsát. Ha eléggé becsültem volna magam, nem tehetted volna meg azt, amit elkövettél, elküldtelek volna már azelőtt, hogy köszönés nélkül mentél ki az ajtómon, amit a biztonságod kedvéért résnyire nyitva hagytál.

Molnár Csanád

Forrás: Shuttertsock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?