A férfiakat büntettem az önbizalomhiányom miatt...

Végre elértem, szükség van rám. Nemcsak a munkámra, hanem az energiámra, lelkesedésemre, figyelmemre, nőiségemre.

Most már saját magam számára is értékes vagyok, és nincs szükségem a visszajelzésre: megérdemlem a szabad életet! Pontosan emlékszem a kezdetekre, amikor még függő voltam. Függő voltam a figyelemtől, a szeretettől, a visszajelzésektől. Na jó, azért az még mindig fontos.

14-25 éves koromig engesztelhetetlenül sértődött voltam a világra, az emberekre, a szüleimre, a testvéremre, a kollégáimra, meg úgy összességében mindenkire. Megsértődtem, ha nem én kaptam meg az áhított munkát, a kiszemelt férfit, vagy épp a kedvenc tanárom dicséretét más zsebelte be. Minden egyes nap sértődéssel keltem és feküdtem. Utáltam az embereket, méltánytalannak éreztem az egész életemet.

Azt gondoltam, nekem alapból jár a figyelem, a siker, a pénz. De ezt sohasem mutattam ki. Mindenkivel nagyon kedves voltam, a figyelmemmel bárkit levettem a lábáról. Csak játszottam. Játszottam a szeretetért, az elfogadásért, a figyelemért. Legbelül ugyanakkor forrongtam, egyre nehezebben tudtam már palástolni a robbanni készülő dühömet. Sokszor alig vártam, hogy egyedül lehessek, és végre kiadhassam magamból.

Emlékszem, mikor éreztem először. 14 éves voltam. Én voltam a legszürkébb lány az osztályban, és a legmenőbb csaj egy időre a barátnőm lett. Egyszer elmeséltem neki, hogy bejön nekem egy srác. Ő azonnal felszedte, jó alaposan megrágta, majd kiköpte. Örömmel közölte, hogy uncsi a srác, meg különben is: engem is uncsinak tart, nem éri meg vele foglalkoznom. Kösz. Minek az embernek ellenség? Akkor éreztem először azt a dühöt, az elutasítás dühét. Legbelül üvöltöttem a méltánytalanságtól, a szeretetlenségtől és az árulástól.

Forrás: Shutterstock

Biztosan valaki elírta a címet, mikor engem postáztak. Ez csakis egy tévedés lehet, nekem nem itt kellene lennem. Senki sem látja, hogy ki vagyok valójában?! A csend és az unalom érkezett válaszul. A középiskolás évek alatt beskatulyáztam magam "szürkének", rövid, tüskésre nyírt hajammal és fiús külsőmmel lázadtam a nőiségem ellen. Aztán egyszer csak 18 éves koromra kigömbölyödtem, és a fiús ruhák már esetlenül kezdtek rajtam állni. Igencsak szemrevaló lettem. Mágnesként vonzottam a pasikat, amit ki is használtam...

Pörgős időszak következett. A borgőzös bulik és a pasik folyamatos figyelme élvezettel töltött el. Addigra ez a belső düh átformálódott agresszióval teli elvárássá. Itt már használtam a pasikat. Tudat alatt bosszút akartam állni azon a fiún, akinek a szürke kislányként nem kellettem. Vehemensen gyűjtöttem a skalpokat.

Rájöttem, hogy bántani akarom az összes pasit, aki érdeklődik irántam. Volt, hogy egyszerre több pasival is jártam. Úgy gondoltam, nekik ez a büntetés jár. A figyelem meg nekem jár! Hadd tudja meg az egész világ, hogy már nem az a szürke kislány vagyok! Majd 25 évesen egyszer csak csend lett...Megérkezett egy felnőtt férfi az életembe.

Érettségével azonnal kezelte a dühömet. Egy szempillantás alatt betöltötte azt az űrt, amit apám nem tudott. Lenyugodtam. Később értettem meg, hogy valójában apám figyelmét akartam megszerezni - ő nem akart engem. Anyám döntése volt, hogy megszülessek. Apám el akart vetetni. Nagyon is igazam volt, amikor azt éreztem, hogy ez nem az én életem. A szüleim élete volt.

Bernadett történetét Hingyi Boglárka jegyezte le.

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?