Elvették a gyermekkoromat - én nem veszem el a lányaimét.

Zsuzsával a strandon beszélgetek, közben az ötéves ikerlányai homokvárat építenek a közelünkben. Gyönyörű kiscsajok, nagy szemekkel, dús hajzuhataggal. Vízzel locsolják a homokot, a fürdőruhájuk csupa sár.

Lehetek indián? - kérdi az egyikük. Zsuzsa bólint, mire a kicsi nevetgélve magára keni a sarat. - Nekem nem volt gyermekkorom - fog bele Zsuzsa a történetébe, miközben a lányaira mosolyog. - Négyévesen már fotózásokra, szépségversenyekre hordtak. Az egyetlen jó az volt az egészben, hogy egy Barbie babát mindig magammal vihettem a fellépésekre.

Miután felöltöztettek, és megcsinálták a frizurámat és a sminkemet, néha órákig is kellett várni rá, hogy sorra kerüljek, és addig játszhattam. Persze, csak szépen, egy helyben ülve, nehogy leessen a ruhámról egy flitter, vagy megsérüljenek a hullámok a hajamban. Utáltam, hogy anyám még ilyenkor is folyton odaugrált hozzám, igazgatta a ruhámat, vagy csipkedett, hogy húzzam ki magam.

Rosszul voltam a hajlakk szagától, a sütővastól pedig féltem, mert nem egyszer megégették vele a fülem és a nyakam... De hamar megtanultam, hogy sírni tilos - hiszen mi van, ha épp akkor figyel fel rám egy fotós, de a vörös szemeim miatt nem fényképez le?

Anyám mindenhová benyomott, ahová hasonló korú kislányokat kerestek, így folyton egyik helyről a másikra rohantunk. Reklámfotózások, filmes castingok, divatbemutatók... Hatéves koromra úgy be voltam idomítva, hogy még álmomban is a színpadi mosolyt gyakoroltam.

Ha a gyerekkoromról kérdezel, leginkább az a kép ugrik be, ahogy különféle díszletek közt ülök. Kattog a gép, villognak a fények, a fotós pedig kiabál: "Ügyes kislány vagy, ez az! Most nézz csodálkozva! Kerekítsd a szemed! Nagyszerű... Most légy durcás, képzeld azt, hogy elvették a babádat!"

Forrás: Shutterstock

A legrosszabb emlékem? Az is egy fotózás. Az első tíz percben nevetgélnem kellett, mintha ajándékot kaptam volna. Aztán kitalálták, hogy megható, sírós képekre is szükség van. Próbáltam eljátszani, hogy zokogok, dörzsöltem a szemem, műkönnyet is tettek az arcomra, a fotós mégsem volt elégedett.

Akkor anyám egy perc szünetet kért, odajött hozzám, és azt mondta, apa telefonált, hogy Zoli cicát elütötték a ház előtt. Ezután visszaültettek a díszlet elé, a gép újra kattogni kezdett, én pedig csak sírtam és sírtam... Mikor végeztünk, anyám megnyugtatott: "Apa tévedett, egy másik cicát ütöttek el, nem a tiédet." Évekkel később jöttem csak rá, milyen kegyetlen hazugsággal csikarta ki belőlem a könnyeket...

11 éves koromban aztán anya meghalt, mi pedig apával hazaköltöztünk Magyarországra. A vidéki osztálytársaimat nem érdekelte, mennyi díjat nyertem külföldön, vagy hogy milyen videóklipekben szerepeltem. Csupa olyasmit játszottak, amihez nem értettem: fára másztak, görkoriztak, úsztak... Évekbe telt, mire sikerült beilleszkednem - addigra gyakorlatilag vége lett a gyermekkoromnak.

Tudom, hogy a lányaim szépek. Sokan kérdik, miért nem viszem őket válogatásokra, de szerintem fontosabb, hogy fogócskázzanak, hemperegjenek a homokban, vagy játsszanak a többi gyerekkel. Szépségversenyre járni, modellkedni ráérnek majd, ha idősebbek lesznek. Nem akarok olyan lenni, mint anyám volt. Eszembe sincs elvenni a lányaimtól a gyermekkorukat.

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?