Nehéz úgy mosolyogni, hogy a kollégáid gyűlölnek...

Egy jó cél, egy csinos fizetés vagy egy jó fej munkaközösség képes évekig szárnyaló lendületet adni egy munkahelyen. De mi van, ha az egyik hibádzik? Meddig kell tűrni? Kell-e egyáltalán? Elég motiváció-e az "áh, lehetne rosszabb is"?

"Főzök kávét, kér valaki?" - kérdezte természetesen és könnyedén, de szavai nagyot koppantak a csöndben. A két nő és a férfi fel sem nézett a monitorjáról. Végül az egyikük némán intett, hogy kösz, nem.

Ez volt a harmadik hete a munkahelyén, és jól érezte: nehezen rázódik vissza a munkába, de leginkább a társas kapcsolatokba. Mi tagadás, az elmúlt fél évtizedben keveset mozgott emberek között, nem látott rá komplex feladatokra, projektekre, sőt, voltak napok, hetek, amikor még csinosan sem kellett felöltöznie.

A két gyerek kitöltötte minden percét, lekötötte minden energiáját, és az anyaság teljesen más kihívások elé állította, mint amilyenekkel egy irodai közegben szembesülnie kellett. Sok dolog megváltozott, amióta elment gyesre. Az új kollégái azonban semmit sem tudtak róla. De úgy tűnt, nem is akarnak.

Miután lefőzte a kávét, elővette az uzsonnáját, és gyorsan enni kezdett. Nem akart sokáig távol maradni. "Khm, ne haragudj, Mária, vagy hogy is hívnak, Marika, de ez a konyha a főnök helye, rajta kívül pedig csak János és Éva ehetnek itt. Ez egy ilyen szabály nálunk. A kis konyhában leülhetsz" - szusszantotta ki magából nyersen Bea, túlharsogva a fekete lávát forraló kotyogóst.

Visszatérve a helyére egy papír várta, rajta egy rikító színű cetlivel: "Összetűzve, dátumot javítva kérem délig!" A papír az ő anyaga volt, a kis üzenet pedig a feletteséé, legalábbis a szignó alapján András írhatta a jobbító szándékú észrevételt. Gyorsan kijavította és összetűzte, amit kellett, majd leadta a paksamétát a szomszéd irodában.

Forrás: Shutterstock

Visszafelé igyekezve tekintete hirtelen az asztalkára tévedt: a kora reggel lekapkodott fényes, fekete cseresznyék sóhajtozva pillantottak rá. Nem vett belőle senki. Nem nyalizásnak szánta pedig, csak gondolta, örömet okoz a többieknek.

"Kijössz?" - kérdezte ekkor az egyik kolléganője. Meg is lepődött, de aztán rájött, hogy nem tőle kérdezték. A két mosolygó nő finoman megérintette az ajtóhoz legközelebb ülő férfi kolléga karját, aki rögtön felpattant, és követte a kis csapatot. Dél van.

Az idő ólomléptekkel haladt, úgy tűnt, sosem jön el a fél öt. Aztán egyszer csak ideges zsizsegésre lett figyelmes: mindenki készülődött. Rúzsról és leárazásokról csacsogva ellibbentek a lányok, úgy, hogy köszönni is elfelejtettek. Az ajtón kilépve megcsapta valami kellemes érzés: rájött, hogy ez csak a levegő, amiből bent az épületben olyan kevés jut neki egész nap.

"Szia, anya, hol vagytok? Milyen napotok volt a gyerekekkel?" - nyitott be Marika izgatottan a szülői házba. "Jól telt, kislányom, nem volt semmi gond. És neked...?" - fürkészte lánya tekintetét. "Eltelt." - nyögte ki a választ. "Jól van, hát nem barátkozni mentél oda, hanem dolgozni, nem igaz?" - kérdezte az anyja. "De. Igaz.

Már csak fél év, és kifizetem az utolsó törlesztőt is... Aztán majd keresek valami jó kis helyet, ahol..." - de már nem fejezte be a mondatot. Belépett a gyerekek varázslatos és békés szobájába, és másnap reggelig eszébe sem jutott kijönni onnan...

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?