Egyedülálló anya egyedülálló lánya

Olyan korán és forrón tört be a nyár, hogy mire feleszméltünk, már másodszorra virágzott a levendula, az égig érő kukoricamező pedig sárgán és törékenyen rezgett a forró, poros földút mentén, mely kivezetett a városból.

Nem értettem, csak sejtettem, miért akar anyám éppen most sétálni. De megszoktam már: jobb, ha azt teszem, amit ő akar. Mindig. Ő rám támaszkodott, így, mire elhagytuk az utolsó utca végén düledező kis házat, már közös patakban folyt könyökünknél az izzadság.

Nehéz volt egyedülálló anyaként neki. Nehéz volt a lányaként nekem. Két akaratos, szívós nő... néha boldog egyetértésben, de sokkal többször konok összekülönbözésekben éltük kisvárosi életünket. Támogatta a tanulmányaimat, de még egyetemista koromban is felhánytorgatta, hogy szerinte az a másik gimi lett volna nekem igazán jó.

Mellettem volt az első csalódás után, de be nem állt a szája, úgy szapulta azt a fickót, aki össze merte törni a szívemet. És persze szidott engem, hogy hogyan választhattam egy ilyen szerencsétlent. Beletörődött, amikor közöltem vele: nem randizom többé, egyedül maradok... talán örült is egy kicsit a döntésemnek.

Egyre több rigolyánk lett, egyre többet zsörtölődtünk egymásra, de egyre inkább azt éreztük, hogy a kettőnk közötti szeretetkapcsolatba már nem férne bele senki más. Ezért is lepett meg, amikor egyszer csak kiderült: viszonyt folytat egy nős orvossal. Egyszerre voltam rá dühös és féltékeny. Hazudott és elárult. Egyáltalán nem tudtam örülni törékeny boldogságának.

Forrás: Shutterstock

Aztán jött a karácsony, melyet kihasználtan és csalódottan, de újra velem kettesben töltött. Akkor mondta el, hogy rákot diagnosztizáltak nála. Nem kertelt sokat, nyersen odavágta elém, kezdjek vele, amit akarok. Azt hittem, rám dőlnek a panelfalak, szinte összenyomott a szoba. Bátorításnak, könnyeknek, összeborulásoknak, érzelmek szavakba öntésének soha nem volt helye a kapcsolatunkban.

A csendes éjt mi nem énekeltük - mi megéltük azon a karácsonyon. A boldog új évet is hiába kívánta nekünk bárki, mert új volt ugyan az egész, ami velünk történt, de boldog egy percig sem... Kezelések kezelések után... az orvosok és az ápolók jöttükben-mentükben mintha apránként loptak volna ki a kórteremből egy kicsit anyám testéből, lelkéből és erejéből.

Aztán hazaadták. Erősödtünk, híztunk és hallgattunk. Most itt botorkálunk a rekkenő hőségben, fel a hegyre, a kedvenc helyére, ahonnan látszanak a távoli kisvárosok. Szeretett itt üldögélni. Mire felértünk és lerogytunk a padra, minden erőm elhagyott. Pedig tudtam, a java még csak most jön. Mondani fog valamit. Valami erőset és fájót.

"Ha már nem leszek, szeretnék ott lenni mindenhol. Szórd szét a hamvaimat, és ha eszedbe jutok, gyere fel ide, a hegyre. Rendben?" Néhány mondatban végrendelkezett, búcsúzott és összegezte életét. Ez volt ő. Nem vártam többet vagy mást. Mindent tudtam. Felhívtam a barátnőmet, és megkértem, hogy vigyen haza minket autóval.

Lejegyezte: Kalla Tímea

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?