Már nem tudunk személyesen kommunikálni?

Gyerekként be nem állt a szánk, beszéltünk ébredés után, fecsegtünk óra alatt, meséltünk az iskolából hazafelé menet. Voltak történetek, melyek nem várhattak, ahogyan ölelések, puszik, nevetések is.

Néha persze hallgattunk, például amikor azt magyarázták, hogy mit nem szabad: tanulni kell és nem locsogni, enni kell és nem társalogni. Felnőttünk, és már nem beszélünk, hanem csetelünk. Szavak helyett lolok, pillantások helyett megfejteni való apró arcok, emojik vannak, melyek szíveket köpnek, nyelveket öltenek. Mi pedig figyeljük, várjuk őket, vágyunk rájuk: egyre többre, színesebbre. Az érzelmeket matricákban mérjük, a figyelmet percekben.

Szeret? Kaptam-e ma szívet? Öt perce nem írt, hogy lehet ez?

- Miért nem voltál az oldalon? Meg sem kérdezted, hogy vagyok! Amúgy nagyon fáj a fejem, de persze nem kérdezted meg! Hol voltál?

Egy ideges nő kérte számon a párját az üzlet közepén telefonon - ezúttal szóban, nem pedig csetelve. Mintha a karaktereken és szimbólumokon kívül a szavakkal már nem is tudnánk szépen bánni. Míg az interneten, a különböző felületeken szívek és puszik röpködnek, mindenki udvarias, kedves még az idegenekkel is, addig szemtől szemben ez a kedvesség eltűnik.

Zavarban lennénk? Bátrabbak vagyunk mobillal a kezünkben, de félénkebbek az érzésekkel a szívünkben?

Forrás: Shutterstock

- Miért nem voltál még ma az oldalon? - folytatta a nő ingerülten.

Nem az érdekelte, hogy a párja jól van-e, esetleg elfoglalt, történt-e valami. A kérdés arra vonatkozott, miért nem járt még azon a FONTOS oldalon, ahonnan a nő "tájékozódik". Ami mindennek az origója, alfája és ómegája, a fő viszonyítási alap. A nőt csak az érdekelte - ha már mindenképpen "beszélniük kellett" -, hogy megtudja, miért nem volt még párja AZ OLDALON. Igen, eljutottunk oda, hogy a telefonos és az élő beszélgetés már csak a legvégső eset arra, hogy megtudjuk, mi történt a másikkal.

A telefonok korszerűebbek, az üzletek hangosabbak, az utcák pedig veszélyesebbek lettek, de nem az autóktól, és nem is a bűnözőktől. Hanem mert nem nézünk fel, csak le, mégpedig a kezünkben lévő mobilba zárt világra. Az emberek jönnek-mennek, maguk elé nézve nevetnek, de közben az autókra nem figyelnek.

Elfoglaltak vagy elszigeteltek lettünk?

Egymás mellett sétálunk, néha köszönünk, oldalakon jelölünk, a nadrágzsebek és táskák csipognak, és ekkor mindent félredobunk. Félbeszakad a kutyasimogatás, a sport, az ölelés, csak egy dolog nem, a csetelés. A mobil csörög, néha törik is, fontos, hogy még az erdőben is legyen térerő, miközben a vacsora csendes - de nem a jólneveltség miatt. Nem kezdünk beszélgetésbe, nehogy meg kelljen szakítani egy rövid üzenet miatt. A közös nevetések így sajnos elmaradnak, ahogyan a gondtalan fecsegés, mesélés, csacsogás is.

Mert lenézünk, és nem fel.

Például arra a nőre, aki fáradt, mégis vacsorát főzött. Arra a férfira, aki ma a munkahelyén oroszlánként küzdött. És arra a gyerekre, aki teljesíthetetlennek tűnő tananyagot magolt be. Nem nézünk fel: emberekre, példaképekre, megmentőkre, hősökre. Festményekre, könyvespolcokra, jelzőlámpákra. A mérleg nyelve elbillent, de nem jó irányba. Ezt vajon milyen jellel írjuk le?

Ferencz Gabriella

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?