Beleszerettem egy csúnya fiúba...

És valóban így van, nem pedig az előnytelenebb külsővel rendelkezők találták ki, hogy nekik is esélyük legyen a szépek mellett. Gyermekkoromban azt hallottam a környezetemtől: "Olyan szép kislány vagy!" Ezért mikor elkezdtem nőiesedni, azt hittem, enyém a világ, és a pasik a lábaim előtt fognak heverni. Hát nem így lett...

Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen magamra kellene haragudnom, amiért nem tudok olyan lenni, mint ők. Úgy éreztem, semmire sem megyek a szépségemmel, ha nincs jó fellépésem. Mert enélkül észre sem vesznek. Próbáltam magam megjátszani, lazának, gondtalannak láttatni, mert azt hittem, az a nyerő. De meghasonlottam, és rájöttem, hogy hosszú távon nem tudom ezt csinálni. Anyukám mindig azt mondta, ne akarjam magam másnak mutatni, mint amilyen vagyok.

Igaza volt: mert ha a felvett személyiségemmel ismerek meg valakit, az nem engem fog megszeretni, hanem egy nem létező személyt - és előbb-utóbb úgyis elveszítem... Én pedig mindig is arra vágytam, hogy önmagamért szeressenek. Nem kerestem görcsösen a boldogságot, de reméltem, hogy rám talál.

Régebben meglehetősen sznob voltam, ami a férfiakat illeti. Eltökéltem, hogy nekem egy szőke hajú, kék szemű, magas, kisportolt srác kell - és aki nem illett bele ebbe a sémába, azt észre sem vettem. Így visszagondolva, már nagyon sajnálom ezt, mert lehet, hogy értékes embereket ismerhettem volna meg. Volt szőke, kék szemű, magas pasim - kb. két hétig. Mert rájöttem: lehet, hogy a külseje megfelel nekem, de belülről üres, érzelmektől és minden jó tulajdonságtól mentes.

Miután csalódtam a szőkékben, belépett az életembe egy barna hajú srác: egy igazi "szépfiú". A külseje úgy elvakított, mint egy kis tinilányt, aki bálványozza a kedvenc színészét. Nem láttam tovább a helyes pofijánál és a tökéletes testénél: 6 hónapon keresztül tűrtem a bántásait, mert nem akartam belátni, hogy aki szép kívülről, attól még belülről lehet csúnya.

Egy napon aztán megismertem valakit: nem volt kimondottan jóképű - fogalmazzunk inkább úgy, hogy "érdekes". Karakteres arcvonásai voltak, a haja is ritkult már, a teste sem volt egy Adoniszéhoz mérhető! És mégis, az első beszélgetésünk után megkedveltem, sőt, belezúgtam! Én voltam a legjobban meglepődve azon, hogy ez megtörténhetett - és pont velem.

Velem, aki fél éve még észre sem vettem azokat a srácokat, akik nem feleltek meg az általam felállított paramétereknek... Hogy mi fogott meg benne? A hihetetlen intelligenciája, az, hogy meghallgatott, sőt, mi több, érdekelte is, amit mondtam neki. Hogy volt önbizalma, hogy a társaságában felszabadultnak érezhettem magam, és nem kellett másnak látszanom - mert pont azért tetszettem neki, amilyen vagyok!

Bármikor és bármiről beszélgethettem vele, és ha rossz kedvem volt, nem keresett kifogást arra, hogy most éppen miért NEM ér rá meghallgatni. Ott volt, amikor szükségem volt rá. Rájöttem, hogy ezek a tulajdonságok százszor, ezerszer értékesebbek, mint egy szép pofika, egy markáns arc vagy a gondosan kidolgozott felsőtest. Ezek a tulajdonságok megszépítették a számomra... Ekkor értettem meg, hogy mit is jelent ez a mondás valójában: "A szépség belülről fakad!"

Ferencz Gabriella

Nyitókép: Shutterstock