A világot jelentetted nekem - mégis eltaszítottál...

Valahogy éreztem, hogy egyszer eljön majd ez a pillanat. Pedig én minden tőlem telhetőt megtettem kettőnkért.

A végsőkig kitartottam: küzdöttem, harcoltam, elviseltem a rigolyáidat, a hülyeségeidet. De úgy tűnik, felesleges volt minden erőfeszítés: ez a kapcsolat soha a büdös életben nem fog működni, ha csak én akarom. Eltaszítottál magadtól, csak azért, hogy ne kelljen szembenézned az igazsággal, amiért nem tudtál igazi társam lenni...

Szokás szerint a könnyebbik utat választottad - hiszen folyton menekülsz a kihívások elől, és kerülöd az erőfeszítést igénylő helyzeteket. Most is így történt. Kegyetlen hirtelenséggel kiszakítottál magadból, csak a fájdalomnak hagytál helyet.

Tudod, az a legborzasztóbb, hogy nincsenek válaszok a kérdésekre, amik zakatolva száguldoznak a fejemben. A hiányérzet és az utálat furcsa elegye kavarog bennem, és ezt mindennél nehezebben viselem.

Nem tudom, értékelted-e, milyen odaadással, kitartással és türelemmel foglalkoztam veled... Hogy felfogtad-e egyáltalán, mennyire megijesztett a konokságod, aminek a rabja lettél - az erő, amellyel fellobbant benned a düh, amikor valami nem úgy történt, ahogy tervezted. És persze eszembe jutnak szép dolgok is: a bókjaid, az ajkad melege. A szenvedélyes üzeneteid. Az isteni mákos guba, amit készítettél.

Már nem tudom, mit gondoljak rólad. Őszintének tűntél, amikor azt mondtad: én vagyok számodra a tökéletes nő. Soha nem kételkedtem az érzéseid mélységében, ahogy a szavaid hitelességében sem. Megesküdtem volna, hogy ugyanúgy érzel, mint én. Amikor átölelted a derekamat, és a szemembe néztél, azt éreztem: ez maga a Paradicsom.

Forrás: Shutterstock

Bevontál a világodba, azt akartad, hogy megismerjem a családodat, a barátaidat, tervezgetted a közös életünket. Elhittem, hogy szeretsz - de tévedtem, mert elmentél. Nem te vagy a hibás, csak egyedül én. Nem láttam az igazi arcodat. Nem értettem meg: annyira önimádó vagy, hogy mindenkinél előbbre helyezed magad. Nem vettem észre, hogy valami nem stimmel.

Ülök az ablakban, kortyolgatom a teámat, és rajtad agyalok. Utálom a lelki szemeim előtt felvillanó képeket, amik eszembe juttatják a kapcsolatunkat. Te valószínűleg nem is emlékszel a nagy pillanatainkra: amikor annyi forralt bort ittunk, hogy egymásra estünk, és röhögtünk mindenen. Amikor mezítláb sétáltunk a zuhogó esőben a tengerparton.

Felidézed néha a titkos becéző szavakat? És azt, hogy minden hónapban volt egy közös szombatunk? Olyankor átlustálkodtuk az egész napot: filmeztünk, ettünk, szeretkeztünk. Vannak egyáltalán emlékeid kettőnkről, vagy végérvényesen kitörlődött az elmédből a kapcsolatunk? Már nem tudlak megkérdezni...

Lehet, hogy én nem sokat jelentettem a számodra, de nekem te jelentetted a világot - és ez még mindig így van...

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?