Észrevétlenül múlt el a szerelem...

Könnycseppek kopogtak a padlón: egy régen szeretett lélek sírta el bánatát. Nem először, de talán utoljára - a nő úgy reménykedett ebben, mint esküvőjük napján az örökkévalóságban.

Amikor még nem lehetett külön töltött pillanat, érintés nélküli közelség - egyek voltak a pillantásokban, érzésekben, szerelemben. A férfi keze mindig a lányét kereste, álmukban sem engedték el egymást - soha nem volt "talán", csak biztos "igen". Nem terveztek, mert hittek a végtelenben: hogy van bőven idejük, ahogyan szerelem is van a szívükben, és ragaszkodás a lelkükben.

Aztán egy szürke hétköznapon hazudtak egymásnak, egy öleléssel, mely már csak megszokott volt, de nem őszinte. A férfi birtoklóan kinyújtotta mindkét kezét, a lány pedig összerezzent, mert teste távolságért kiáltott, nem közelségért. De megtette, amit várt tőle, mert a házasság számára már csak erről szólt: kitartani, megoldani - ha pedig nem sikerül, elviselni mindezt.

De mikor változott meg minden? Mikor volt az a pillanat, amely nem a régi érzéseket idézte, hanem egy újat hozott létre? Mikor kezdett elillanni szívéből a szerelem? Úgy tűnt, csak ő érezte ezt, a hiány csak benne keletkezett. A párja az idő, a munka és az egyforma hétköznapok számlájára írta, hogy most mindenből kevesebbet tudott törődni a nővel: az arcával, a testével és a lelkével, melyeket előtte sosem hanyagolt el.

Egy megrepedt szikla két oldalán álltak - csak pár lépésre a másiktól, mégis elég távol ahhoz, hogy a hasadék növekedni tudjon, az érzések pedig hűlni kezdjenek. Lehet, hogy csak az alkalom hiányzott ahhoz, hogy a lány kimondja: "Szeretlek." De az is lehet, hogy a szíve tiltakozott ellene.

Párja kedves szavait haragos mondatok váltották fel - nem tudott már a kedvében járni, csak annyit tehetett, hogy elviselte, amit rázúdított. Ő erre is hajlandó volt, mert szerette - csak már nem úgy és nem annyira, mint amikor ez a káprázatos szerelem volt a legnagyobb kincs az életében.

Forrás: Shutterstock

Bár nem vésett szívet egyetlen fába sem, a lelkében mégis örök helyre lelt a férfi: mert erőt adott, határokat tágított... De hiába, ha kettejük közül csak a nő igyekezett jobbá, szebbé, élhetőbbé tenni a mindennapjaikat.

Hónapok óta először a jobb kezére pillantott - bár tudta, hogy amit keres, nincs többé ott, ahogyan az sem, amit jelképezett... Ujjáról csak a jegygyűrű, de szívéből, életéből sokkal több hiányzott: remény, érzések, évek - olyanok, melyeket boldogságban kellett volna eltöltenie.

Régen szeretett, és azt hitte, szeretik, és ez a házasság a mennyekben köttetett. A férfi viszont csak élt, ha nem is boldogan, de úgy tűnt, kiegyensúlyozottan, míg a nő görcsösen igyekezett rendbe hozni a kapcsolatukat. Gondolataiban egyre több "talán" és "hátha" kezdetű megoldás gyülekezett. Mindegyiket kipróbálta, csakhogy nem váltak be - és ő egyre kevésbé tudott magányosan élni egy házasságban.

Lassan feladta: a gyűrű után a közös képek is eltűntek a lakásból, ahogyan emlékeiből a szép pillanatok - mert a szomorú jelen már rég elfedte a kedves múltat és a közös jövő lehetőségét. Már csak "voltak", de nem együtt. Éltek, de nem közös célokért. Szerettek, de nem egymást - és külön lenni jobb volt, mint kettesben.

Elveszítették a másikat, és nem tudták újra megtalálni. Már képtelenek voltak visszaemlékezni a régi érzésekre és a mindent elsöprő szerelemre. A lány rájött, hogy a múlt nem hozható vissza, és a jövő sem tervezhető - ebben a kapcsolatban már nem.

Ki kellett mondani, hogy vége, hogy kiléphessen a férfi árnyékából - amiről azt hitte, örökre ott ragad - és a tízévnyi közösnek hitt sorsból, ami már rég nem volt egy...

Ferencz Gabriella novellája

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?