Nem szeretnél többé, ha tudnád, hány pasival voltam...

Elégedetten hallgatom, ahogy Tomi zihál, aztán ránk ül a csend - gondolatok nélkül öleljük egymást, csak az óra ketyegése hallatszik. Minden jónak tűnik, őrült jónak, ám akkor, övön aluli váratlansággal felteszi a kérdést:

- Hány pasival voltál már?

Se köpni, se nyelni nem tudok. Még jó, hogy a karja alá bújva fekszem, így nem látja az arcomat. Telnek a másodpercek, nagy levegőt veszek, hogy magamba fojtsam a dühöm. Hogy lehet ilyen baromságot kérdezni? És ha már muszáj, akkor tutira most kell, épp szex után?

- Néhánnyal - válaszolom könnyedén, de már tudom, nem szabadulok ennyivel. Aki ilyet kérdez, az konkrét számot akar.

- Hánnyal?

Cseszd meg, gondolom magamban. Felkelek, és idegesen töltök magamnak egy pohár vizet.

- Most komoly? Számít valamit, ha azt mondom: néggyel? Vagy tizennéggyel? Huszonnéggyel? Hánytól vagyok ribanc?

- Hé! - meglepettnek tűnik. - Állj már le! Senki nem támadott be, egyszerűen csak megkérdeztem kíváncsiságból. Ha akarod, én is...

- Csakhogy engem nem érdekel, hány lánnyal voltál! Mert nem hiszem, hogy bármi jelentősége lenne! Mi van, beoltottak a haverjaid? Mit mondtak rólam, halljam!

- Nyugodj meg! Mi bajod lett?

- Semmi, csak az, hogy eddig jól megvoltunk, most meg te is jössz a szokásos hülyeségekkel. Mit akarsz tudni, hol kezdjem? Hogy hány évesen vesztettem el a szüzességemet? Rendben: tizen...

- Elég. Már nem akarok beszélni róla. Legfeljebb majd máskor, ha te is készen állsz rá. Most túl zaklatott vagy. Bújj vissza mellém. Betti!Nem mondod, hogy sírsz? Mi van veled?!

Bárcsak tudnám! Annyiszor hazudtam már erről szemrebbenés nélkül, nyugodtan... Hogy lehet, hogy most egyszeriben nem megy? Miért fagy belém a szó, miért ráz a zokogás, mint egy bolondot, ahelyett, hogy letudnám a dolgot egy rövid félmondattal? Abba kéne hagynom, de nem sikerül...

Tomi kiugrik az ágyból, odalép hozzám. Hiába ordibáltam vele az előbb, hiába voltam bunkó, nem megy el: inkább magához húz, és felemeli a fejem, hogy a szemébe nézzek. Még jó, hogy nem sokat látok: a könnyek mindent elhomályosítanak.

- Hülyeséget kérdeztem, ne haragudj! Leszarom, hogy hány pasid volt. Még csak mesélned sem kell róla, ha nem akarsz.

- Sokan voltak - bukik ki belőlem. Alig artikulálok, mégis megérti.

- Nem számít.

- Nem érted, Tomi... Nagyon sokan. De én... akkor nem tudtam, ki vagyok. Minden olyan bizonytalan volt. Egyedül voltam a világban, senki nem törődött velem: apám eltűnt, anyám meg leszart. Az egyetlen biztos pont az volt az életemben, ha valaki ölelt. Akkor úgy éreztem, létezem...

- Oké. Semmi baj.

- Régen volt, de akkor is: ribanc voltam, Tomi! Aztán kimásztam a szarból, és megtaláltam önmagam. Megváltoztam... Most pedig megtaláltalak téged, és nem akarlak elveszíteni.

- Nem is fogsz. Ülj le, és hagyd abba a sírást! Vagy tudod, mit? Inkább bőgj, amíg jólesik! Rohadtul régóta húzhatod magaddal ezt a feszkót...

Hallgatok rá: rázkódó vállal sírok, mint egy kislány. Lassan azonban tudatosul bennem, milyen stabilan, megnyugtatóan ölel: türelmesen várja, hogy lecsillapodjam. És valóban - egy idő után elfogynak a könnyeim. Kiüresedett tudattal nézek magam elé, végül fokozatosan elönt a megkönnyebbülés: kimondtam az egyik legnagyobb titkomat... Rászánom magam, hogy az arcába nézzek, ő pedig elneveti magát.

- Tudod, komolyan kiiktattad egy parámat. Szuper volt az elmúlt hat hónap, de az állandó higgadtságodtól kivert a víz. Kezdtem attól félni, hogy valami biorobot vagy...

- Akkor most... mi lesz? - kérdezem bután.

- Mármint?

- Hát... köztünk...

- Na, figyelj! Én abba a Bettibe vagyok szerelmes, aki most vagy - nem pedig abba, aki régen voltál. Leszarom a múltadat. Nem egy mesebeli királylányra vágyom, te kis hülye...

- Hanem?

- Hanem rád. Úgy, ahogy vagy...

Megcsókol, én pedig alig fogom fel, hogy csak ennyi volt a reakciója. Már az elején bíznom kellett volna benne, ébredek rá. Mostantól rajtam áll, merek-e hinni a kapcsolatunkban - vagy tovább építgetem a falaimat...

Greta May novellája

Nyitókép: Shutterstock