Álomvilágba menekülök a hiányod elől...

Sosem szerettem a késő őszt. A sötét téli napok már ijesztően közel vannak, a nyári emlékek viszont egyre halványabbak. Emlékszem, mennyire furcsán néztek ránk, mikor novemberre tűztük az esküvőt - de azt mondtad, az a kedvenc hónapod.

Az egész szertartás épphogy tizenöt percig tartott, mégis alig mertem rád nézni, annyira izgultam. Ma reggel igazi november van. Szürkének tűnik minden, a Nap sem akar előbújni. A fák gonosz óriásként magasodnak az ablak előtt, én pedig - már öt hosszú éve - ismét gyűlölöm az őszt.

- Kész a reggeli! - töri meg a csendet egy női hang. Pont időben, mielőtt teljesen elnyelnének az emlékek.

- Megyek! - felelem.

A konyhában olyan rend fogad, amilyennel évek óta nem találkoztam. Pedig mondtam neki, hogy ne nyúljon semmihez. Hiszen rólad mindent el lehetett mondani, de azt, hogy zavart volna a rendetlenség, biztosan nem...

- Mondtam, hogy ügyelj a részletekre! - hördülök fel mérgesen. Egy pillanatra sem zökken ki a szerepéből: még most sem tudom eldönteni, hogy tényleg ilyen jó színész, vagy csak a pénz motiválja ennyire. Valójában nem is érdekel.

- Müzli a reggeli - közli, majd teleönti a tálamat.

- Köszönöm! Elég lesz.

- Nagyon szívesen! Szeretnél még valamit?

- Nem - felelem halkan.

Mosolyogva áll az asztal felett, nem mozdul.

- Szeretlek! - mondja. Megcsókol, és magamra hagy. Próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, de nem sikerül... A tej hullámzása eszembe juttatja az évekkel ezelőtti hétvégénket a tónál. A házassági évfordulónkat ünnepeltük. Pontosan öt éve... Erre az alkalomra vetted azt a fekete ruhát, amit annyira szerettem rajtad.

Most ő is azt viseli, mégsem tudok ránézni. Elgondolkodom: ha megtehetném, vajon kitörölném az agyamból a veled töltött időt? Nem, ezt sosem tenném. Aki volt már igazán szerelmes, az tudja: képtelenség lenne. Milyen emlékekbe menekülnék akkor?

Forrás: Shutterstock

Hiszen még most is annyira fáj a hiányod, hogy szinte belepusztulok. Lehet, hogy a múltban élni gyávaság - nem tudom. Az viszont biztos, hogy több idő járt volna nekünk. Ez nem igazság! Elönt a düh: egy lendülettel lesöpröm az asztalról a müzlis tálat, ami darabokra törik a padlón.

- Mi a baj, drágám? - lép be rögtön.

- Nem vagyok a drágád! - felelem idegesen. Már megszokta, hogy minden évben eljön ez a pillanat, így szó nélkül feltakarítja a maradékot a földről.

- Hagyd már a fenébe! - kiabálok rá, aztán kimegyek a konyhából. Tudom, hogy követni fog, hiszen úgy kell tennie, mintha szeretne. Lehunyom a szemem: felidézem a járásodat. A mosolyodat, amikor rám pillantottál. Ő közben átölel hátulról, és szorosan a mellkasomra fonja a kezét. Nehéz megállnom, hogy ne érintsem meg, de ezer közül is felismerném a puha bőrödet, ujjaid tökéletes ívét. Tudnám, hogy nem te vagy, és ez mindent elrontana...

- Szeretlek! - suttogja a fülembe. Hangja messze van a te dallamos hangodtól, de próbálom nem észrevenni.

- Menj el, kérlek!

- De még csak reggel van. Előttünk az egész nap - válaszol.

- Meggondoltam magam, egyedül akarok lenni. A pénz miatt ne aggódj! Megkapod a teljes összeget. Fent van az éjjeliszekrényen. Próbálja leplezni, de érzem, hogy megkönnyebbül.

- Ha ezt szeretnéd... - pár perc múlva már összepakolva tér vissza a hálószobából.

- Hát akkor... jövőre? Szedd össze magad, mert te vagy a kedvenc kuncsaftom! - viccelődik. Azt hiszi, egy vagyok az eszelős vendégei közül, de miért is gondolna mást? Sosem beszéltem neki rólad. Arról, hogy valójában miért van itt. Nem is akarta tudni.

- Nem lesz legközelebb - szólok távozó alakja után.

Talán öt cigit is elszívok, mire erőt veszek magamon, hogy bemenjek a hálóba. Reménykedek, hogy nem adtam neki oda az összes készpénzem - virágot kell vennem. Ma kimegyek a sírodhoz...

Kulcsár Ákos novellája

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?