Szerelmi bánat: nem halnál bele, ha nem drámáznál annyit...

Igen, megvolt: az éjszakába nyúló zokogás, a "miért" beleüvöltése a világba, a fotóalbumok szívszaggató nézegetése - ahogyan a szakítás feldolgozásához tartozó zenei aláfestés is...

Azt hisszük, így hiteles: szükség van rá, hogy még intenzívebben, még mélyebben átérezzük a fájdalmat. Úgy gondoljuk, hogy többször át kell élnünk, át kell gondolnunk ahhoz, hogy rájöjjünk: mit rontottunk el, miben hibázott a párunk. Vagy szimplán csak azért, mert ezt szoktuk meg...

Én is egymás után hallgattam a balladákat, egyrészt, mert a dalokból áradó fájdalom megérintett (biztos az énekesnővel is ugyanaz történt, mint velem), másrészt azért is, mert még nem akartam abbahagyni a szenvedést.

Aztán rájöttem, hogy talán kevésbé fájna, ha ezt a drámai, színpadias elemet, a szívbemarkoló lírai zenét elhagynám, és csend lenne körülöttem. Sírnék, ameddig a könnyeim kitartanak, vagy ameddig nincs más dolgom, esetleg meg nem unom, de aztán abbahagynám. Igen, benne van a pakliban, hogy talán már csak megszokásból játszom le újra és újra ugyanazt a balladát, ami az elején még valóban összhangban volt a lelki világommal.

Szakításkor ugyanúgy nem vesszük észre az ilyen apróságokat, ahogyan a kapcsolatunkban sem tűnnek fel a változások, az egymástól való lassú elidegenedés: hogy már nem várjuk haza a másikat olyan kitörő örömmel, hogy ami korábban nem idegesített, az mától igen, és, hogy már csak megszokásból vagyunk együtt, nem pedig szerelemből.

Forrás: Shutterstock

Tény, hogy a lángolás egy idő után alábbhagy, még akkor is, ha folyamatosan izzítjuk a tüzet, a szenvedélyt. Persze továbbra is vágyhatunk a másikra, de a rózsaszín köd bizony egy idő után átláthatóbb lesz, újabb néhány év múlva pedig egyszerűen szertefoszlik. Erre az időszakra a szerelem vagy mély szeretetté alakul, mely aztán egy életre kitart, vagy észrevesszük, mennyire mások vagyunk már, mint az elején, és szakítunk...

Szakításkor pedig azt gondoljuk: egy hosszú kapcsolat után bánkódni is hosszú ideig kell, ezért kitartóan marcangoljuk a lelkünket, felidézzük a boldog pillanatokat... Egészen addig, amíg el nem jön egy olyan másodperc, amikor egyszerűen elfeledkezünk róla.

Fontosabb lesz valami, egy apróság: hogy mit kell venni a boltban, mikor kell felhívni valakit, vagy, hogy tankolni kell az autóba. Valami, ami a napi rutinhoz tartozik, és ami egy pillanatra elfeledteti a bánatunkat. Na, ez a legkésőbbi időpont, amikor abba kell hagyni a szomorú zenék hallgatását: váltani kell rockra, egyúttal összepakolni az exünk ruháit a szekrényből - és azt sem szabad figyelgetni többé, hogy lájkolta-e a képünket a közösségi oldalon...

Mert a tudatalattink előbb tudja, mint az agyunk, hogy lesznek még szebb és boldogabb napok a mostaninál, és jelzi, hogy le kell zárni a múltat: ideje nyitni a világ és az új ismeretségek felé. Mi pedig rádöbbenünk, mennyire igaza van, mert közben talán picit elkezdtük unni a szerelmi bánatot - vagy lehet, hogy nagyon?

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?