Akkor lett igazán anyám, miután elmenekültem otthonról...

"Olyan büszke rád anyukád, azt mondja, te vagy neki a leggyönyörűbb" - meséli Móni, miközben a körmömet reszeli. Hozzá jár ugyanis manikűröztetni anyám is. Hat éve költöztem fel Pestre, egyébként nem véletlenül.

Amióta az eszemet tudom, azt hallgattam, hogy mikor takarodok már el otthonról. Ha megtudták, hogy van barátom, egyből az a monológ következett: "Remélem, feleségül vesz, és nem leszel tovább a terhünkre!" Ez egyébként elfogadható is lett volna - ha anyám és az akkori férje nem 15-16 éves koromban vágják ezt a pofámba.

"Akkori" férj - mert hát, apámat is beleszámítva volt neki három is. Móni róla is mesélt - mármint a legutóbbiról. "Csodálatos ember volt, hat évig éltek boldogan együtt, aztán 37 évesen, tragikus hirtelenséggel, szívelégtelenségben elhunyt" - idézi anyám szavait.

Ez amúgy valóban igaz, bár nem tudom, hogy a börtönben töltött évek mennyire számítanak együttélésnek. Ahogy azt sem, hogy a boldogság hány pofonnál kezdődik. De az tény, hogy abból a gyönyörű hat évből kettő úgy telt, hogy kéthetente keresztülutaztuk a fél országot, mert állandóan máshol ült. Meg aztán az is egy alternatív boldogság lehetett, hogy állandóan üvöltöttek egymással...

Azt is megtudtam Mónitól, hogy szegénynek öt évébe tellett, mire összeszedte magát az imádott férje halála utáni sokkból. Mondjuk, ez kicsit furcsa, ugyanis tisztán emlékszem, hogy a temetés után két hónappal már új pasija volt, aki már velünk is élt. Félreértés ne essék, nem bírálni szeretném anyámat vagy a tetteit - sőt, néha szinte hálás vagyok ennek a helyzetnek. Visszagondolva sokat segített rajtam.

Forrás: Shutterstock

Soha nem kellett például azon aggódnom, hogy lecsesznek otthon a rossz bizonyítványom miatt. Nemcsak azért, mert négyesnél rosszabb jegyet ritkán vittem haza - hanem azért is, mert szerintem a mai napig senki nem tudja, melyik osztályba jártam, vagy ki volt az osztályfőnököm.

Így még ha csináltam is valami rosszat, ritkán kerültem bajba. Aztán az is igaz, hogy megedződtem, és megtanultam, hogyan hozzak meg döntéseket önállóan, mindenféle segítség nélkül - és hogy hogyan álljak meg a saját lábamon.

19 évesen elköltöztem otthonról. Érdekesnek találom, hogy amint nem voltam már senki terhére, azonnal a család büszkesége lettem. Én, aki - mindannyiunk közül egyedül - egyetemre mentem, mellette dolgoztam, és folyamatosan egyre jobban éltem. Hirtelen feltámadtak az anyai ösztönök, és úgy érezte, segítenie kell. Odaköltözött a közelembe, mert hát ne legyek már olyan egyedül, meg majd biztos jön egyszer az unoka, és kelleni fog a segítség. Mostanra már közös a fodrász, a műkörmös, és én vagyok a szeme fénye, a legdrágább kincse.

Tényleg sokat segít: ott van, amikor csak kell, egészen anyaként viselkedik. Ám ha bármikor felhozom neki a régi dolgokat, vagy felteszek egy számára kellemetlen kérdést, akkor egyszerűen csak megpróbál kihátrálni a válasz elől. Vagy feldob egy másik témát, hogy elterelődjön a szó.

Őszintén szólva, nem is nagyon kérdezem, nem akarom, hogy rosszul érezze magát. Nem haragszom, nem vagyok mérges. Csak ilyenkor, amikor rózsaszínre festi az életem legsötétebb időszakát, keresem a miérteket. Ugyanis, ha csak hallgatna, sokkal többet érne, mint az, hogy átszínezi a keserű valóságot...

Angelika

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?