Bármi áron hazajutok hozzád!

Pedig már biztosan alszanak a gyerekek - de én akkor sem tudok máshol aludni, csak ott, ahol ők is vannak. Ha elutazunk velük, akkor ott az otthon, ahol hallom, hogy a szomszéd szobában szuszognak. Éjjel mindig átjönnek hozzánk - mit nekik rácsos ágy meg gyerekzár! -, először a nagyobb, aztán a kisebb, velünk szeretnek aludni.

Nehéz bevallani, hogy mi meg velük... Így együtt: négyen az ágyban. Pedig úgy indultam az apa szerepnek, hogy én biztosan nem csinálok ilyet. A gyerek az ágyában lesz majd, és három óránként eszik, ahogyan minden normális családban. Attól még, mert gyerekünk lesz, megmaradunk férfinak és nőnek. Ha megmarad a közös ágy csak kettőnknek, akkor szerelmeskedünk is - akkoriban azt hittem, a kettő összefügg -, tehát megmarad a házasság.

Ezért megyek mindig haza estére. Most is elindultam, pedig sötét van. Hideg, nyirkos az idő, nincs se vonat, se busz, sem egy átkozott taxi. "Nem nagy ügy a távolság, simán lefutom" - gondoltam. "De öltönyben és hosszú szövetkabátban nem tudok futni..."

Nagyon hideg van. Reszketek. Kikúszom az út szélére - már régóta nem jött erre autó. Hová esett a kezemből a telefonom? Szerencsére kékesen világít, könnyen megtalálom. Esés közben ejtettem el, pedig annyira szorítottam boldogságomban, hogy Ildivel beszélhetek. Nem hallok semmit. Jó nagyot estem: lekerültem a földre, és most nem tudok mozdulni, de legalább nem fáj.

Vagyis de... Csak jöttem az úton - úgy, ahogyan kell, forgalommal szemben -, de semmi fényvisszaverő nem volt rajtam, csak a sötét ruhám meg a sapkám. Jó ez a hosszú szövetkabát, magam alá tudom igazítani, így nem érzem a hideg földet. A telefon mellettem hever, felveszem valahogy, hátha bele tudok szólni: már hallom a zúgást, aztán Ildi hangját a készülékből, ahogy idegesen kiabál: "Halló, halló!"

Pedig olyan jól indult ez a péntek. A főnök már tegnap délután elmondta, hogy kisfőnök leszek, mert megbízható és terhelhető vagyok, jól dolgozom, és lehet rám számítani - úgyhogy másnap lesz egy kis ünneplés. Annyira örültem, mikor hazaértem, mondtam Ildinek, hogy előléptettek.

A legrövidebb úton indultam haza - hét kilométer, azt gondoltam, ha iparkodok, egy órán belül otthon leszek. Mesélni akartam Ildinek az új pozíciómról, az új lehetőségeimről. A többiek még ott maradtak, ünnepeltek. Én nem akartam inni, hogy tiszta fejjel mondhassak el Ildinek mindent, összebújva, ahogyan szoktuk. Úgy, hogy közben érezzük a gyerekek leheletét. Direkt azért csináltattam ekkora ágyat, hogy mindannyian elférjünk benne: kétszer kétméteres, vastag matraccal. Még alig volt valamink a lakásban, de ez az óriási ágy már megvolt...

A telefon a kezemben, hallom, hogy Ildi zokog. "Hívj mentőt, bajom esett!" - mondom neki. "Ne sírj, tedd le a telefont, hogy segítséget tudj hívni nekem. Nem tudom, hol vagyok, de te látod a GPS jelből. Minden rendben lesz!" Az út szélén fekszem a sötétben, és félek... Felemelem a kezem, és a telefonnal világítok, míg várom a mentőt.

Tamás történetét Törőcsik Edit jegyezte le.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock