Abortusz után jöttél rá, hogy gyereket akarsz!

"Nem tudom, hogy készen állok-e egy kapcsolatra" - motyogta lehajtott fejjel. Fél éve jártunk: ez hat hónapnyi randevúzást, együtt ébredést, közös programot jelent. De ő még mindig azt mondja, hogy nem áll készen...

Nem akarja komolyabbra fűzni köztünk a szálakat, de szakítani sem szeretne. Csakhogy van egy aprócska gond: a védekezés ellenére teherbe estem. Nem képes most ezzel foglalkozni, közli. Nem érti, hogy nem rákényszeríteni akarok egy nem kívánt gyermeket, csak annyit szeretnék, hogy együtt oldjuk meg: így, vagy úgy. Ketten hoztuk össze a dolgot, ketten is kellünk a megoldáshoz.

Megfordult a fejemben, hogy megtartom a kicsit, és az egészet végigcsinálom egyedül, de sajnos olyan magas volt az egészségügyi kockázat, hogy el kellett vetetnem. Figyelmeztetett, hogy az anyja meg ne tudja, mert nagyon gyerekbarát, és leszedné a fejét. Aztán köddé vált...

Próbáltam hívni, amikor bizonyossá vált a döntésem. Próbáltam hívni a kórházba menet, a műtét után, a lábadozás időszakában. Nem vette fel, vissza sem hívott, az üzenetekre sem reagált. A főnököm, a kollégáim, de még a szomszédaim is többet törődtek velem - gyakorlatilag jobban érdekelte őket a sorsom, mint a partneremet.

Ahhoz képest, hogy erős nőnek gondoltam magam, rengeteget sírtam. Van saját lakásom, van kocsim, karrierem, és szinte évente beiratkozom valamilyen továbbképzésre. Ám hiába sikerül minden más, a férfiakkal valahogy mindig is hadilábon álltam: túl erősnek, túl önállónak tartanak. Nem értem, miért lenne jobb, ha elesett és csóró lennék, hiszen a mai világban még annak is kemény dolog eltartani egy nőt, aki stabil egzisztenciával rendelkezik.

Az események után viszont tényleg elesettnek éreztem magam. Mert ez olyan hullámvölgy volt, amikor egy férfinak igenis a nő mellett kellene állnia. Akkor is, ha a nő eltartja magát, és önálló. Akkor is, ha a férfi már semmit nem szeretne tőle...

Forrás: Shutterstock

Három hónappal később aztán felhívott azzal, hogy meg szeretne változni, és jóvá akarja tenni az egészet: mondjam meg, mit csináljon! Azt javasoltam: térjen be egy barkácsáruházba, vegyen magának egy ásót, aztán sétáljon be jó mélyen az erdőbe, és ássa el magát - úgy, hogy az életben ne találja meg senki!

Ennek ellenére nem tudom levakarni magamról. Olyanokat mond, hogy elgondolkozott azon, hogy mégiscsak jó lenne velem családot alapítani. Apukám, ez a vonat már elment! Ha egy sima kapcsolatra képtelen, miből gondolja, hogy apának és férjnek jó lenne? A nyers reakcióim ellenére pár naponta felhív, és rendszeresen üzenget, érdeklődik, hogy mi van velem.

Elgondolkoztam: bárki lehet gyáva, vagy éppen hülye, aztán megbánhatja a tetteit. Mint például a cserbenhagyásos gázolók, akik az első pánikban otthagyják a tett helyszínét, aztán, miután kijózanodtak, önként megjelennek a rendőrségen. De: megjelennek! Ez a kulcsszó.

Ő nem jelenik meg, a süket szövegelésen kívül nem tesz semmit. Nem csönget be bocsánatért esedezve, nem vár az ajtó előtt. Nem küzd értem. A történteket már nem lehet jóvátenni, de még annak a jelét sem látom rajta, hogy hajtana a megbocsátásomért.

Ha valamit tanultam az esetből, akkor azt: nem vagyunk tökéletesek, bármelyikünk bármikor hibázhat, de utána igenis tenni kell azért, hogy bebizonyítsuk a másiknak, hogy megváltoztunk, megbántuk. Ha pedig hónapokig, évekig tart visszanyerni a bizalmát, akkor addig kell küzdeni - tettekkel, nem szavakkal... Kezdetnek talán egy őszinte, személyes bocsánatkérés is megtette volna. Talán beengedtem volna, és végighallgatom...

Csipog a mobil. Újabb üzenet érkezik. "Mizu?" - írja. Hitetlenkedve megrázom a fejem, és lenémítom a telefont.

Lívia történetét Dósa Eszter jegyezte le.

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?