Mindenkivel randiztam, aki elhívott!

Bár rengeteg cikket és internetes posztot olvasunk az önállóság és a szabadság fontosságáról, mégis dupla annyi szól arról, hogy egyedül nem érsz semmit. Ezt valahol, mélyen magunkban így is érezzük. Társas lények vagyunk - de muszáj mindenáron társulni?

Nem vagyok gyenge vagy határozatlan nő: tudok repülőjegyet venni, csapot szerelni, IKEA-ba menni, és kiállni az igazamért, ha kell. Még saját Netflix előfizetésem is van.

Ám ha a társkeresésről van szó, az ember lányát nem a racionalitás jellemzi. Főleg, ha éppen azon pánikol, hogy senki nem veszi majd el feleségül. Nekem már most álmatlan éjszakákat okoz a téma, pedig még nem vagyok húsz éves. Így történhetett meg, hogy egy időben mindenkivel elmentem randevúzni, aki csak elhívott.

Azt éreztem, hogy minden lehetőséget meg kell ragadnom. Tetszenem kell. Vagány csajnak kell lennem - sőt, inkább vagány nőnek. Elvégre mindent elintézek, amire csak szükségem van. Ha valamit akarok, akkor teszek érte - mindennek ez a menete, nem? Nyilván akkor ennek is!

Hogyan lehetne máshogy csinálni!? Igyekeztem logikus érveléssel meggyőzni magam: "Figyelj, ha a tizedik alany lesz az Igazi, akkor így legalább hamarabb jutsz el a tizedikig‟ - gondoltam a sokadik kellemetlen kávézás után.

Riadtan kerestem magamról a tökéletes képet, aminek hatására özönlenek majd a szerelmes levelek - természetesen szűretlenül. Állandóan figyeltem a telefonomat, sztenderd és taktikusan lenyűgöző válaszokat adtam a legegyszerűbb kérdésre is. Idővel már untam saját magamat... A naptáramban a mesés találkák "Randi: Név" formában voltak felírva. Gyakran fogalmam sem volt, hogy pontosan melyik jelentkezővel találkozom. "Ez most vajon a bankár vagy a fotós?"

Forrás: Shutterstock

Nehéz volt az időbeosztásomba beerőszakolni heti három randit, mindemellett érzelmileg is nagyon megterhelő volt ennyi személyiségre, élményre és üzenetre figyelni. Hát még a hiányukra! Miért fájt azoknak az elutasítása, akikre nem is vágytam? Talán mert úgy éreztem, mintha ilyenkor nem nyújtottam volna elegendő teljesítményt - nem szolgáltam volna kellő választékkal magamnak.

Akkoriban úgy éreztem, senki nem jelzi a számomra, hogy ezt nem így kell csinálni. Utólag visszatekintve persze már értem a gyanús pillantásokat... Hallom a sóhajokat a sokadik értéktelen randimról szóló beszámoló alatt, látom a barátaimon a meglepettség hiányát.

Valójában mindig csak a maga kárán tanul az ember. Velem ez akkor történt meg, mikor egészen váratlanul egy olyan embert vetett elém a sors, akit nem kellett beleírjak a naplómba - anélkül is pontosan tudtam, mikor találkozunk. Nagyon vártam már erre az érzésre. Csak valahogy egyáltalán nem számoltam azzal, hogy nem egyenes arányban gyarapodnak majd az érzelmeink... Azzal sem, hogy ha valaki mond valamit, az attól még nem feltétlenül van úgy. (Haha. Miért is lenne?) Mondanom sem kell, csalódás lett a vége.

Nagyjából egy éve aztán véget vetettem ennek a - szinte agresszív - hajszának. Büszkén mondhatom: azóta nem voltam sok randin. Megtapasztaltam a határaimat: néha bátran igent, néha szigorúan nemet mondok. Nem akarok már mindenáron kelleni vagy tartozni valahová. Fokozatosan felszabadítom magam a saját hülyeségem alól. Lazulgatok. Aki ehhez szívesen csatlakozik, az velem tarthat. Talán.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?