Félek, hogy nem tudlak úgy szeretni, ahogy megérdemelnéd!

Ha levelet írnék neked, úgy kezdeném: sajnálom! Majd megakadnék, mert tudom, mit érzek, és csak sejtem, hogy benned mi zajlik éppen - mégsem jönnének a következő mondatok.

Kedves voltál, kezdeményező, én pedig elutasító, megsebzett. Nem tehettél róla, mégis te kaptad mindazt, ami ezt okozza: a múltamat, jelenemet és reményvesztett jövőmet. Mert jelenleg ezt érzem. Egyszer már hittem valakiben, valakinek, ahogyan a saját érzéseimben és a végtelen lehetőségekben is. Úgy gondoltam, megállhatok, mert megtaláltam, akit kerestem, innentől kezdve már csak boldognak kell lennem - de minden másként alakult.

Az öröm helyett meg kellett tanulnom szomorúan kezdeni a napomat és ugyanígy befejezni. A reményt messzire lökni és csak a fontos dolgokra koncentrálni: nem zokogni folyamatosan, nem összetörni, nem gyengének lenni.

Aztán kiszabadultam az érzelmi szorításból, a sötétszürke hétköznapokból. Megismertelek téged, de sajnos nem ismertem fel a lehetőséget, így igazán értékelni sem tudtam. Akkor még csak felejteni szerettem volna a rossz éveket, az elrontott pillanatokat...

Nem voltam felkészülve arra, hogy ezt esetleg nem egyedül kell megtennem, hanem valaki segít majd benne. Megismertelek, de nem ismertem fel benned az erőt, ahogyan azt sem, hogy mennyire szeretsz engem. Azt hittem, ez lehetetlen, hiszen amit most látsz, az már csak régi önmagam romhalmaza.

Ha most szeretsz, vajon akkor is fogsz, ha újra a régi leszek? És hogy lehet egy fényevesztett, egykor szenvedélyesen, örömtelin világító csillag maradványát szeretni? Megláttad bennem azt a nőt, akit én már régóta nem láttam a tükörben? Megkedvelted azt a halk nevetést, ami egykor egy szobát is betöltött boldog zenéjével?

Csak most, a távolból döbbentem rá arra, hogy engem szerettél, a lelkemet minden szenvedésével, múltbeli karcával. Engem szerettél a megkopott tekintetemmel, de legfőképpen azért, mert ismeretlenül is megérezted lelkem segélykiáltását.

Forrás: Shutterstock

Hogy vágyom arra, hogy valaki öleljen, vágyom a csókra és az érintésekre, de félek, végtelenül rettegek. Attól, hogy csalódást okozok, hogy nem jön vissza többet az erőm, hogy a másokba vetett bizalmam örökre megtört. És attól is, hogy már nem tudok annyira szeretni, amennyire a szívem akarná.

Próbálkoztál, udvarias és figyelmes voltál, most mégis külön vagyunk, ahelyett, hogy egymás kezét fognánk. Mert levelet akarok írni neked ahelyett, hogy felhívnálak. Magyarázkodni szeretnék ahelyett, hogy megengedném magamnak, hogy érezzek. Téged és mindent, ami te vagy. Hogy értékelném a csodát, hogy rám találtál...

Előttem a papír, a kezemben a mobil, az egyikre írnom kellene, a másikkal tárcsáznom. Egyiket sem teszem, és ekkor megszólal a telefon, te hívsz engem, de mielőtt felvenném, összegyűröm a papírt, és visszateszem a tollat. Mintha attól félnék, hogy kiderül, mire készültem az imént... Mosolygok, és csak ennyit mondok:

"Helló, Szerelmem!"

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?