Bizonyos ajtókat egy életre bezár az ember...

Sokszor nyitottam ki ajtókat az életemben, és boldogan léptem ki rajtuk: mikor befejeztem az iskolát, vagy munkát vállaltam. Büszkén, izgatottan tettem kezemet a kilincsre, mert éreztem, hogy valami jó vár majd rám.

Legalább ennyiszer be is csuktam őket, szomorúan, csalódottan - például egy rosszul sikerült randi után az étteremben, vagy egy hangos összezörrenést követően a barátnőmnél. Volt, amit meg lehetett beszélni, és úgy folytatni, mintha mi sem történt volna. Azok az ajtók újra kinyíltak. Ám némelyik örökre zárva maradt. Nem törekedtem egyensúlyra, sokkal inkább a belső megérzésemre figyeltem, amely állandóan jelzett: veszélyt vagy megbecsülni való értéket.

Míg egyszer felül nem írta az ösztönt egy hatalmasabb érzés: a szerelem. Egy mindent elsöprő, szenvedélyes lángolás, ami boldogsággal töltötte el életem összes percét. Legalábbis így éreztem, nem figyeltem a jelekre, csak az órára, hogy mikor lehetünk újra kettesben.

Ahogyan te sem meséltél múltról vagy kételyekről, csak vágyakkal teli közös jövőről. Lángoltunk, izzítottuk egymás szívét, lelkét. Együtt éltünk és lélegeztünk mindaddig, míg egy könnyed beszélgetés során súlyos mondatok hangzottak el. Nem csak a tartalmukat tekintve voltak azok: valami olyan plusz tűnt el hirtelen, ami addig elhagyhatatlan volt.

Talán a figyelem, a törődés, a tisztelet - vagy egyszerűen csak az idő - volt kevés, a mondanivaló pedig sok? Nem tudom, csak azt, hogy amiről beszéltél, fájó volt számomra: egy elhallgatott titok és egy cél, amit a jövőtől vártál. Mindkettőt ridegen tálaltad, választ sem várva. Kijelentéseket tettél, közöltél valamit, amit el kellett fogadnom, hiszen nem volt más lehetőségem. Elfogadtam, mert szerettelek, annak ellenére is, hogy megbántottál, és sok mindent elhallgattál.

Forrás: Shutterstock

Pedig fel kellett volna állnom, kinyitni az ajtót és kisétálni rajta, de féltem megtenni. Tudtam, ezúttal nem egy lehetőség felé haladnék, hanem távolodnék attól, akitől még nem tudok elszakadni. Így az ajtó csukva maradt, a szívembe pedig beköltözött a szomorúság.

Kétségbeesetten ragaszkodtam hozzád, és az elmúlt hónapok túlfűtött érzéseibe kapaszkodva reménykedtem egy jobb jövőben. Ám hiába vártam, mert a fájdalom, amit a szívemben éreztem, egyre erősebbé vált. Nem tudtam elfeledni, sem feldolgozni, hogy azon a beszélgetésen rám zúdítottad a múltadat, és ezzel elvetted a jövőmet...

Nem kérdeztél, csak cselekedtél. Ahogyan én is egy napon: te egy kellemes estét vártál, én viszont másra vágytam. Szabadságra, hogy azt tehessem, amit már régóta kellett volna. Hogy felálljak, és ajtót nyissak - neked és a terveimnek. Téged kiengedtelek, a céljaimat pedig beengedtem. Csak egyszer nyomtam le a kilincset, mégis kettős eredményt értem el.

Hirtelen ötletnek tűnhetett, pedig hosszas tépelődés előzte meg. Mégis meg kellett tennem, önmagamért és a jövőmért, mert a múltat már nem változtathatom meg, de elhatározhatom, hogy innentől kezdve nincsenek elfojtott érzések, ki nem mondott szavak, meg nem tett cselekedetek. Ha úgy érzem, hogy kell, megteszem: szerelmes leszek vagy szakítok, suttogok vagy ordítok. Felállok, és kinyitom az ajtót, mely addig összezárt olyasvalakivel, akivel már régóta nem lett volna szabad együtt lennem.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?