Már nincs olyan, hogy mi, csak te, meg én...

Ma el akartalak csábítani. Csak olyan semmittevős vasárnap délutánra. Esik az eső, maradjunk pizsamában, nézzünk meg egy filmet! Te választhatsz. Igen, tudom, hogy régen mindig én választottam. És azt is tudom, hogy sok mindent csak a kedvemért tettél meg.

Ma azonban olyan ingerülten válaszoltál és szaladtál el a szavaim elől, hogy megdöbbentem. "Tényleg azt hiszed, hogy azért, mert te pizsamában bámulnál ki a fejedből, ez nekem is az álmaim programja? Nem is tudsz rólam semmit" - kiabáltad.

Megijedtem. A tekintetedtől. Megláttam valamit, amit nem ismertem. Nem haragot vagy ilyesmit - pedig dühösnek tűntél. Közönyt. Unalmat. Aztán elmentél valahová. Én itthon maradtam a pizsamámban. Fényképeket nézegettem, mert a filmhez már nem volt kedvem.

Mondd, mikor történt, hogy egyszer csak eltűntek a közös fotóink? Pár éve még minden képen együtt voltunk, egyforma volt a mosolyunk, most pedig szinte egy olyan fotónk sincs, amin mindketten ott lennénk.

Kicsit visszapörgettem magamban az időt, és nem találtalak meg az utóbbi hónapokban. Magamat talán látom és néha téged is. De miért nem látom magunkat együtt? Eszembe jutott, amikor nemrég anyukád megkérdezte: minden rendben van közöttetek? Mindketten szinte egyszerre vágtuk rá: igen, persze. Miért nem nevettünk akkor fel úgy, ahogy szoktunk, ha valami őrületes hülyeséget hallunk? És még utána sem beszéltünk róla, hogy vajon miért kérdezte ezt az anyukád.

Hirtelen elém szaladt egy másik kép is. Hazajöttem valahonnan, fáradt voltam és rosszkedvű. Szerettem volna mesélni neked, megosztani, átadni valamit, ami akkor nekem nagyon fontos volt. Bár látszólag figyeltél, de egyszer csak felemelted a kezed, amolyan oké, most már hagyd abba módon. Akkor azt hittem, túl sok lettem hirtelen. De most rengeteg ilyen helyzet villant be. Mostanában már nem is mesélek. Legtöbbször még így is csak a távolságot tartó, felemelt kezedet látom.

Forrás: Shutterstock

Amikor összeköltöztünk, azt mondtad, most már minden nap táncolhatunk. De én botlábú vagyok, ezért nevetve kértelek: inkább énekeljünk! Komolyan vetted, mint akkor mindent, amit mondtam. Karaoke DVD-ket hoztál és két mikrofont, hogy duettezhessünk is. Olyan nagyon imádtalak, olyan nagyon szerettél.

Miért ismételgetem most ezeket a szavakat múlt időben? Tényleg, mikor énekeltünk utoljára? Létezik, hogy csak azt hisszük, hogy együtt vagyunk? Lehet, hogy csak gondoljuk, hogy közösek a pillanataink? Elképzelhető, hogy mindketten kizárólag a magunk zenéjét halljuk? Hogy már nem is tudnánk közösen énekelni? Hogy egyszemélyesek lettek a duettjeink?

Mi ez az egész? Vasárnap van. Egyedül ülök a pizsamámban, még csak két órája mentél el. És én máris azt hiszem, hogy külön vagyunk? Lehet, hogy csak sétálsz egyedül. Bár esik az eső, ezért ez nem valószínű. De akkor hol vagy? És hova tűntél a fényképeinkről, a zenénkből, a történeteinkből?

Vagy mégis itt vagy? Esetleg visszajössz? Nem, nem csak úgy, hogy belépsz az ajtón, hanem úgy, ahogyan régen. Amikor még tudtuk, hogy mit jelent egy igazi duett. Nem akarom ezt az egyszemélyest. Hogyan mondjam meg neked?

Bali Edina Zsanna

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?