Túl gyáva vagy ahhoz, hogy a boldogságot válaszd!

Ám mit tudhat mindebből a külvilág? Főleg, ha a férj magas pozícióban lévő, köztiszteletben álló személy, akiről azt hiszik, hogy tökéletes... Pedig dehogy! A családi képeken folyton mosolyog, de ha valaki jobban odafigyel a részletekre, láthatja, hogy csak rutinból teszi. Ugyanúgy megy ez neki, mint lélegezni, enni-inni. Már nem is tudja megmondani, mikor vált szokásává az öröm és a vidámság megjátszása - mikor vált képmutatássá az egykor őszinte érzés...

És mi van, ha a nagy ház nemcsak összezár, de be is engedi a kísértéseket? Mély érzelmet, szenvedélyt, szerelmet - csakhogy nem egymás, hanem egy harmadik személy iránt. Aki nem sejt semmit, csak remél: szép közös jövőt, boldog nevetéseket, szoros öleléseket. Mert a feleség már csak papíron létezik, a házasság kihűlt - annyira, hogy hamarosan a válóper is meglesz.

Úgy tesz, mintha nem is hallaná a kérdéseket. Úgy tesz, mintha nem hazudna: magának, a szerelmének és a feleségének. Pedig pontosan tudja, hogy sosem fog lépni. Szeretne, de gyáva, mert húsz év nagy idő, ahogy a közben szerzett tapasztalatok is sokat jelentenek.

Lehet, hogy a felesége nem szólt - vagy nem mindig -, de attól még tudott a nőkről, akik a férje életét megédesítették, miközben az övét keserűséggel töltötték meg. Tudta, hogy kivel, mikor és meddig tartott a viszony - ahogyan azt is, hogyan állítsa le a férfit. Elviselt mindent, mert a közös név és a látszat fontosabb volt számára minden másnál.

Aki sokszor eljátszott a gondolattal, hogy megszökik a lánnyal, és új életet kezd, olyat, amilyenre mindig is vágyott. Nem akart hazudni a szerelmének, csak időt nyerni, hogy rájöjjön, hogyan oldhatná meg a helyzetet - úgy, hogy közben ő maga ne sérüljön. Igen, bármit is érzett, önmagát jobban szerette és féltette. Jobban, mint a lányt, aki naivan élete szerelmének hitte. Egy napon aztán színt kellett vallania, mert a lány megunta a feszült várakozást.

- Mikor leszünk örökre együtt? - kérdezte.

- Házas vagyok, meglehetősen rövid pórázon tartva. Ezen kívül felelősségteljes, egész embert kívánó munkám van. Imádlak, és sokszor meg szeretnék szökni veled, de nem tudom a megoldást.

- Én igen - mondta ki végre a lány, amit már régen kellett volna. - Nem fűszer akarok lenni a kapcsolatunkban, hanem alapanyag. Olyan, ami nélkül az egész nem létezhet. A fűszer csak jobb ízt ad neki, de lehet nélküle élni. Többre tartom magam annál, hogy sorban álljak, amikor meg sem kérdezted: egyáltalán akarom-e?

Nem leszek huszadik, ha valakinél első is lehetek! Ha ez ennyire fontos számodra, akkor legyél házas, de szívvel-lélekkel, egész testeddel. Én pedig boldog szingli nő leszek. Akinek lehetősége van arra, hogy valaki valóban értékelje.

A szavak elhangzottak, a döntés megszületett. A lány hozta meg, a férfi csak elfogadta, mert rájött: könnyebb így élnie. Egyszerűbb továbbra is a külvilágnak játszani, hamis mosolyt az arcára varázsolva hazudni, mint felvállalni ország-világ előtt, hogy boldogtalan. A ház pedig úgyis nagy, és vastagok a falak...

Ferencz Gabriella novellája

Nyitókép: Shutterstock