A sokadik szerelem sosem lesz olyan, mint az első!

Azt hittem, a szerelem olyan csodálatos, magával ragadó és hatalmas erővel bíró érzés, melyet csak egyetlen másik múlhat felül: az anyai. Azt is hittem, hogy minél tapasztaltabbak vagyunk, annál jobban tudjuk, mire vágyunk, mit kerülünk, és ennek a tudásnak a birtokában sokkal többet akarunk adni, mint húszévesen.

Hogy a korral az érzelmeink mélysége is nő. Miért az első szerelemnek adjuk mégis a legtöbb esélyt, és nem annak, amelyik életünk azon szakaszában talál ránk, amikor házasságra és családra vágyunk? Mert a fiatalság adta könnyedség a harmincas években egyre jobban eltűnik. Nem marad más, mint a bizalmatlanság, a "takarót húzok a fejemre" és a "jöjjön inkább a szerelem házhoz, miért nekem kell tennem érte" érzése.

Mert csalódtunk, nem egyszer, nem kétszer, és éppen ezért pontosan tudjuk, hogy nem is utoljára. Míg az első nagy, világrengető, mindent elsöprő szerelemnél kihagyjuk az agyalást, és maximálisan átadjuk magunkat az érzésnek, a pillanatnak, addig a harmadik, ötödik esetnél már kézifékkel tesszük mindezt. És pont ez az, ami meggátolja, hogy önfeledten beleugorjunk a szerelmet jelképező tornádó közepébe.

Csalódtam én is - legutóbb abban a kapcsolatban, amelynek egy életen át kellett volna tartania. Biztonságot, szerelmet adnia, miközben olyan hátteret nyújt, hogy ne érdekeljenek a munkahelyi konfliktusok vagy a pofátlan autósok. Mégis akkora és olyan mély sebet szereztem, mely után képtelen vagyok elhinni, hogy ezt egy új szerelem begyógyíthatja. Hiába fogalmazódott meg bennem az érzés, hogy igenis szeretnék a világ és a benne élő férfiak felé nyitni, mégsem tudom megtenni.

Nosztalgikusan elevenítem fel az első szerelmemet, vágyom azokra a pillantásokra, szabadságra, boldogságra, amit akkor tapasztaltam. Közben pedig érzem, nem tudnék már annyit adni, mint tizenöt évvel ezelőtt. Hiába vagyok képes még ma is felidézni annak a nyárnak minden pillanatát, érezni a Nap sugarát az arcomon, a színeket és az illatokat, ha már nem bírok esélyt adni az ismétlésnek. Még akkor sem, ha tudom, hogy a múltnak nem volna szabad kísértenie, hogy a legutóbbi csalódásom után nem azzal a személlyel élném át az új szerelmet, aki megbántott.

Forrás: Shutterstock

Tiszta lapot nyitok, amelyikről leradíroztam mindent, ami az előző kapcsolatomhoz tartozott, de sajnos a betűk által hagyott barázdák még mindig látszanak a fehér papíron. Üresnek tűnik, mégsem az - ahogyan a lelkem is vágyik arra, hogy esélyt adjon, mégsem tud igazán megnyílni. És itt rekedünk meg sokan, hiába jönnek a bölcs tanácsok, hogy "Ne az új férfit okold a múlt fájdalmai miatt!" Valóban nem ezt kellene tenni, de ami egyszer mélyen bennünk van, fáj és szenvedést okozott, azt nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Az első szerelem varázslatos, mégpedig attól, hogy nem volt előtte másik. Nem volt, akihez hasonlítsuk a férfit és a kapcsolatot. Nincsen múltja, csak jelene és jövője. Így érezzük akkor, és ez az erős, megingathatatlan hit teszi különlegessé. Mert nem ért minket még szomorúság, de remény és lehetőség annál több. Azért nem lehet mindezt visszahozni az ötödiknél, mert azt már négy korábbi tapasztalás előzte meg.

Várjunk, de ne arra, hogy ugyanazt fogjuk érezni, mint akkor! Reméljünk, de ne azt, hogy harmincévesen tiniként tudunk rajongani! És higgyünk benne, hogy egyszer belép az életünkbe az a férfi, akit nem érdekelnek a papírunkon lévő barázdák, de lelkünk mélysége és szépsége annál inkább!

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?