Hiába szeretlek, ha te gyűlölöd magad!

Pontosan tudom, mennyi érzés, figyelem, szenvedély van bennem - már csak azt a személyt kell megtalálnom, akinek mindez pont jó. Aki nem fékez, hanem velem száguld.

Akinél nem kell sorban állnom, hanem főszereplőként élhetem vele a mindennapjaimat, csodákkal, ragyogó, édes pillanatokkal fűszerezve. Sokáig azt hittem, te leszel ez a férfi, mert imádok mindent, ami vagy: a nagy dolgokat ugyanúgy, mint azokat az apróságokat, melyek különlegessé tesznek. De amíg én szeretem, addig te gyűlölöd magad.

Örökké elégedetlen vagy, és olyan embereknek akarsz megfelelni, akik nem érdemlik meg, hogy az életedet az ő elvárásaik szerint éld. Akik nem adtak, hanem elvettek tőled: szabadságot, könnyedséget, boldogságot - és főleg időt. Azt, amit velem tölthetnél, ha egyszer végre annyira fontos lennél önmagad számára, amennyire nekem vagy...

Fáj, hogy szeretsz, de folyamatosan ellöksz. Fáj remélnem, majd újra csalódnom. Mert mást sem teszek évek óta, mint azzal a reménnyel fekszem, hogy a reggel majd megoldást hoz, és azzal kelek, hogy a nap csodával ajándékoz meg. Aztán eltelik huszonnégy óra, a lelkem pedig fájón veszi tudomásul, hogy megint nem sikerült.

Nem tudok segíteni és közelebb kerülni hozzád, ha örökösen attól félsz, hogy ez a szerelem mindent felborít. Még akkor is, ha tudod, hogy ami most van, az nem jó - még akkor is, ha vágysz a szebbre, de nincs erőd a változtatáshoz.

Lehet, hogy csak én hittem, hogy a hiányom fájó űrt hagyna a szívedben, de az is lehet, hogy tényleg így lenne. Eddig egy csendes szárnycsapásokkal röpködő tündérként zsongtalak körbe - lestem a kívánságaidat, háttérbe vonultam, ha kellett. Mindent megtettem azért, hogy erős és sikeres lehess. Mindent megtettem, ahogyan a többiek is körülötted, csakhogy ők nem építettek, hanem tovább romboltak. A hatalmas por pedig, ami a lelked törmelékei felett keletkezett, újra messzire sodort tőled.

Forrás: Shutterstock

Nem tehettem mást, visszahúzódtam, de ezúttal nem csak egy pillanatra, mert túl sokat adtam már magamból ahhoz, hogy ilyen intenzitással tudjam folytatni. Idővel pedig a kérdéseimre válaszok érkeztek. A halk tündér vad, szenvedélyes főnixként tért vissza, aki már nem elhallgatni akar, hanem hangot adni szerelmének.

Aki nem szégyelli ezer színét, hanem büszkén mutatja meg a világnak, milyen sokféle és értékes. A lelkem éveken keresztül egy szomorú szonátát játszott, de mára erőteljes rock lüktet a szívemben. Ez vagyok én, ilyen és ennyi.

Te pedig sokkal több vagy annál, mint amit mondanak rólad, vagy amennyit elhiszel magadról. Én már régóta tudom ezt, azt viszont csak mostantól, hogy többre vágyom az elmúlt éveknél. Hogy igenis megérdemlek annyit, amennyit én is nyújtani tudok neked... vagy valaki másnak. A színek, az akarás, a szenvedély bennem van - hogy rád várok-e vagy egy új szerelemre, majd kiderül. Ám addig sem leszek tétlen, nem adok kizárólagos figyelmet neked, mert eljött a pont, amikor megtanultam nélküled élni.

Mintha csak megérezted volna, hogy a kötelék lazulni kezdett. Felbukkantál, szerelmet vallottál, és a néma hetek után újra meg akartad fogni a kezemet. Azt a kezet, amelyik igaz, hogy magányos volt a tiéd nélkül, de most mégsem simult bele, hanem összezárult. Nem adtam több esélyt, mert az előzőeket sem értékelted. Azt hitted, mindig itt vagyok és örökké itt leszek. Csakhogy túl sokáig álltam a háttérben ahhoz, hogy hinni tudjak neked.

Eljött az idő, amikor a szívem már mást remél - nem azt, hogy a reggelek meghozzák a csodákat, hanem azt, hogy végre boldog leszek.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?