Nem akarok többé amiatt rettegni, hogy nem szeretnek eléggé!

Sokszor mondták rólam, hogy nagyon céltudatos és magabiztos vagyok. Lehet, hogy kívülről határozottnak tűntem, de belül éreztem: nem az a nő vagyok, aki lenni akarok. Tele voltam szorongással és bizonytalansággal.

Leginkább attól féltem, hogy nem szeretnek eléggé. Aztán attól, hogy nem tudok megfelelni az irántam támasztott elvárásoknak. Mindig kattogott az agyam valamin, nem bírtam kikapcsolni. Vagy azon tépelődtem, hogy mások mit gondolnak rólam, vagy magamat ostoroztam, amiért nem vagyok elég bátor/erős/vékony/fiatal.

Amikor pedig - összegyűjtve minden bátorságomat - valami szokatlant vagy izgalmasat készültem tenni, egy undok kis hang a fejemben elkezdett beszélni: "Mégis kinek képzeled magad? Totál szerencsétlen vagy! Hiába erőlködsz, el fogod cseszni." Ettől a démontól nem tudtam megszabadulni, akárhogy is próbáltam. A legváratlanabb pillanatokban tört rám, hogy újra és újra felidézze a rossz emlékeket, aláásva ezzel az önbizalmamat - mert azt akarta, hogy a komfortzónán belül maradjak.

Sokszor hallottam már tanácsként: "Hallgattasd el a belső kritikus hangod!" Hát ez nekem sosem sikerült. Minél inkább próbáltam elnémítani, annál hangosabb lett. A tehetetlenségtől mindig lebénultam, és egy hatalmas lúzernek éreztem magam, aki nem képes kordában tartani a negatív gondolatokat.

Aztán történt valami. Valami, amire nem számítottam. Az egyik nyaraláson iszonyúan elkezdett görcsölni a hasam, és nem sokkal később már a műtőasztalon feküdtem. Hat hétig tartott a gyógyulásom, és az első napokban fel sem kelhettem.

Magatehetetlen bábként fekve az ágyon sok minden átértékelődött bennem. Korábban a munkámmal, a felvett szerepeimmel azonosítottam magam. A lábadozás ideje alatt viszont nem tudtam dolgozni, sportolni, programokat szervezni. Ez a tény rádöbbentett arra, hogy nem az határoz meg, amit csinálok, hanem az számít, aki legbelül vagyok.

Forrás: Shutterstock

A lelkem energiái akkor is velem voltak, amikor szinte képtelen voltam megmozdulni - csak másképp nyilvánultak meg, mint megszoktam. Az a pocskondiázó belső monológ, amit - akarva-akaratlanul - mindig hallottam, nem én voltam. Az igazi valóm sokkal mélyebben volt elrejtve, hogy senki se lássa.

A testemnek időre volt szüksége ahhoz, hogy meggyógyuljon. Nem ment egyik napról a másikra. Ennek érdekében meg kellett tanulnom lazítani és lassítani. Aztán elkezdtem úgy tekinteni rá, mint egy aprócska lényre, akire oda kell figyelni, akiről gondoskodni kell.

Néhány hét alatt hatalmas változásokat tapasztaltam, és meglepetésemre a lelkemben lakozó hang is megszelídült. Talán attól, hogy kedvesen, szeretetteljesen és megértően fordultam felé. A műtét óta már nem ellenségként vagy mumusként tekintek a belső kritikusomra, hanem barátként, aki sokat segíthet a fejlődésem útján.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?