Az első perc nélküled: a bőröd illata még a bőrömön...

Nem alszom ott, ahol nincs maradásom, ezért is surranok ki az éjszaka közepén. Finoman fejtem le magamról ölelő karod. Lábujjhegyen fordulok ki a szobából, a cipőmet a kezemben tartva lépek ki a hűvös éjszakába.

Az első perc nélküled: még érzem az ízed, itt van a nyelvem hegyén. A bőröd illata a bőrömön. Még érzem az ujjaim alatt a borostád érdességét. Felhúzom a cipőm az ajtód előtt, és a szívem zakatolásától a fülem is sípolni kezd. Másodpercek töredéke alatt válok hívővé, és imádkozom, hogy gyorsan kijussak a lépcsőházból.

Halk léptekkel haladok előre, az első ajtó nyitva. Egy lépcsőforduló után jön a következő ajtó - zárva. Eszembe jut, hogy tegnap, mielőtt kinyitottad előttem, még babráltál a kulcscsomóddal. Hát persze... Balra nézek, és látom, hogy van még egy kapu. Rohanok felé, végül kiszabadulok az utcára.

Tizedik perc nélküled. Rám ír egy barátnőm, hogy miért vagyok még fenn ilyen későn, mire minden kiszakad belőlem - ahogy a bűnösökből a vallomás a börtön hideg fémrácsai között. A rossz útra tévedés után ők is könyörületért fohászkodnak. Míg haza nem érek, nézem a külvilágot, a nagyváros ezer arcát. A pezsgése olyan, mint a tengerben a hullám, amely ha elkap, a magasba dob, és kacagsz... Mikor újra földet ér a lábad, nem szomorkodsz, hogy máris vége, mert tudod: bármikor kérhetsz még. Ez eltörli a szomorúságomat.

Harmincharmadik perc nélküled. Hazaérek, és valami furcsa, bájos mosolyra csábul a lelkem. Már nem látom magam előtt az arcod, ha behunyom a szemem, csak a lényed csillogása fénylik még a testemen. Lekapcsolom a villanyt, töltőre teszem a telefonom. Hirtelen felpittyen, ahogy áram alá kerül, és meglátom az időt: 2:56. Túl késő van a gondolkodáshoz, de ha behunyom a szemem, már előre látom a reggeli üzenetedet.

Háromszázadik perc nélküled. Heves dobbanással reagál a szívem a telefon hangjára. Egy szememmel - azzal is hunyorítva - olvasom el a kérdésed. Mosolygok, de már nincs benne a lelkem. Rossz embernek érzem magam. Talán még közös kávézást is akartál. Egy ideig csak nézem, amit írtál, és azon gondolkozom, vajon tönkre tettem-e a reggelt. Felpofoz a felismerés, hogy nincs mit beleadnom már. Nem létezhet olyan párhuzamos univerzum, melyben nálad maradok, és a reggel rózsaszín ködének varázsa mindent elfeledtet velem.

Forrás: Shutterstock

Kettőezer-nyolcszáznyolcvanadik perc nélküled. Az ajkamba harapok, ahogy eszembe jut az ajkad, ahogy a nyelved szelíden összebújik a nyelvemmel. Éjszaka, elalvás előtt még hallom a hangod, de már távolinak tűnik. Bárányfelhőként úszik tovább minden, ami te vagy és amit valaha hittem rólad. A lakótársam kérdezget, írtál-e már, és mindig azt mondja: úgyis fogsz.

Aztán a négyezer-hatszáznyolcvanadik nélküled eltöltött percben, reggeli közben végül elmondom neki az igazat: sosem fogsz már írni, és én sem neked. Mert van, amihez még egyszer, utoljára visszatér az ember, de tudja: ez már soha többé nem ismétlődik meg. Mert a múlt nem jelenti azt, hogy van jövő is. A múltban ugyan még együtt léteztünk, de a jelen már az a pillanat, ahol nincs helyed.

Tizenhétezer-kétszáznyolcvanadik perc nélküled. Eddig minden simán ment, de a kávé közben olyan érzékennyé válok... Meglátom, hogy felraktál egy fotót magadról. Visszarepülök az időben, és újraélem, ami történt - csak most okosabban. Már tudom: olyan voltál az életemben, mint egy fal, melyet soha nem kellett volna sem megmásznom, sem áttörnöm. Az utóbbi éveim legjobb döntése volt, hogy végre hátat fordítottam neked.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?