Húzlak, vonszollak, keresztül az életemen...

Húzlak, vonszollak magam után, át az életemen. Már rég le kellett volna rakjalak, de van valami erős és elszakíthatatlan kötelék köztünk, amelynek még mindketten fogjuk a végét. Pedig csak el kéne ereszteni.

A mozdulat bőrt és húst tépne le a tenyerünkről, jajdulva görnyednénk a fájdalomtól, vérünk a padlóra hullana. Jó ideig nem lenne olyan kapcsolat, ami kötésként begyógyítaná sebeinket... Nem tudnánk máshoz érni, hiszen a nyers idegek tiltakoznának a kezeinkben, és felszisszennénk: tudomásul kell vennünk, hogy ez még nagyon fáj, még nem állunk készen.

Idő kell, mire begyógyul a seb, mire heg lesz a lüktető, élő fájdalom kráteréből. Lelkünk és testünk szomjazná az intimitást, de a "nem te vagy" szelleme ott állna a vacsoraasztalnál a másik háta mögött, az esti sétánál, és az első csók-próbálkozásnál is.

Ezerszer engedtelek volna már, talán volt is pár nap, amikor nem gondoltam rád, de amint beszippantott egy pillanatnyi üresjárat vákuumja, felbukkantál a szívemből, és megtöltötted a bensőmet magaddal. Löktelek, toltalak, de te kiirthatatlan maradtál. Megrántom a kezem, de a kötél nem ereszt. Azt kérdezem magamtól: akarom egyáltalán, hogy elszakadjon? Hogy soha többé ne legyél bennem? És te? Miért nem ereszted? Neked miért kényszer, hogy - ha csak villanásnyi időre is - jelen légy az életemben?

Forrás: Shutterstock

Ám az érzés nem kérdez. Önálló életre kel, nem törődve a keményen odavágó racionalizmussal, ami olykor megszólal bennem: "Nem vagytok ti egymáshoz valók!" Ám akkor miért vagyunk mégis képtelenek az elengedésre? Milyen kényszer visz rá minket, hogy tudni akarjunk egymásról, legalább egy fél szó erejéig?

Honnan jön a torkomba felkúszó keserű íz, ha a múlt mély kútjába nézek, amelyből felbukkan az arcod? Nem kell, hogy a neved kiáltsam - jössz kéretlenül, hívatlanul, én pedig a gyomrom mélyéről feltörő érzés ellen védtelen és fegyvertelen vagyok.

Hibáztam. Hibáztunk. Hogy az volt-e a hiba, amit egymás ellen követtünk el, vagy az, hogy gyávák vagyunk magunk mögött hagyni a régmúltat, és sebzett kezeinket egymásba kulcsolva még mindig vágyjuk egymást, nem tudom. A kérdés megválaszolatlan marad, az egyre növő távolság pedig esélyt sem ad az újrakezdésre. Mikor virrad fel az a nap, amikor már nem érzek semmit, ha eszembe jutsz? Amikor az együtt töltött idő emléke nem nyomja el a jelen lehetőségeit? Mikor burkolja be csupasz lelkemet a felejtés vaskos köpenye? Mikor eresztjük el a köteléket, hogy végre képesek legyünk sebek és fájdalom nélkül új életet kezdeni?

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?