A maximalista szülők gyerekei tényleg sikeresebbek?

Milyen felnőtt válik vajon egy olyan gyerekből, akivel szemben a szülei nagyon magas elvárásokat támasztanak? Ambiciózusabb, sikeresebb lesz, mint a többiek? Keményebben dolgozik majd, és nagyobb lesz a tűrőképessége?

Maximalista lesz, és igyekszik majd a legtöbbet kihozni magából? Vagy épp ellenkezőleg: tudat alatt lázadva a szülői elvárások ellen inkább egy "anyámasszony katonája" lesz belőle?

Egy tanulmány szerint a szigorú elvárásokkal élő szülők gyermekei sikeresebb felnőttek lesznek a társaiknál. A kérdés csak az, hogy a siker egyenlő-e a boldogsággal? Nyilván nem...

Olyan szülők gyermeke vagyok, akik erős emberré neveltek. Anyai ágon mindegyikük egy igazi harcos volt: a dédnagymamám a háborús időkben a túlélésért küzdött. A nagymamám a rossz házassága miatt harcolt egy jobb életért. Édesanyámnak pedig 25 éves korában egy genetikai betegséggel élő kisbabája született. Ez vagyok én. Mindannyiuknak ki kellett kaparniuk a maguk gesztenyéjét, ezért az előttük álló mintát követve továbbörökítettek mindent, amit az anyjuktól tanultak.

Így váltam egyrészről magam is harcossá. Másrészről viszont egy "anyámasszony katonája" lettem. Sosem voltam képes úgy kiállni magamért, ahogy gyermekkoromban édesanyám állt ki értem. Ha a helyzet megkívánta, ő konfrontálódott, én viszont a mai napig inkább hallgatok. Belül erős vagyok, de kívülről esetlennek látszom. Talán én vagyok az egyedüli nő a családban, aki nem tette magáévá (még) ezt az amazon habitust. Más kérdés, hogy szülőként vajon magam is "anyatigris" leszek-e.

Viszont valóban ambiciózus lettem, ez a véremben van. Állandóan keresem az újabbnál újabb lehetőségeket, a megvalósításra való álmokat, az elérendő célokat. Biztos vagyok benne, hogy ha annak idején a szüleim nem követelték volna tőlem a lehető legjobbat, most felnőttként beérném kevesebbel is.

Forrás: Shutterstock

Viszont afelől sincs kétségem, hogy a suta reakcióim is a magas elvárásoknak köszönhetőek, hiszen mindig is azt éreztem, hogy tökéletesnek kell lennem. Majd miután ráébredtem arra, hogy ha fejre állok sem lehetek tökéletes, lemondtam erről a célomról. Csalódottá és kiábrándulttá váltam, ami miatt néha a mai napig leblokkolok az éles szituációkban, és azon gondolkodom: én miért nem tudok olyan talpraesett és határozott lenni, mint a szüleim?

Mindenki másképp reagál a magas elvárásokra. Valakit ösztönöz, míg mást teljesen lehúz. Talán nálam mindkét verzió létezik. Az élet egyes területein megyek előre, akár egy buldózer, míg máskor totál lefagyok. Viszont még nem lettem szülő... Ki tudja? Talán minden felmenőm akkor vált igazán küzdő nővé, amikor a saját gyermekét kellett megvédenie.

Mindenesetre azt tudom, hogy ha egyszer magam is anya leszek, hasonlóképpen szeretném nevelni a gyerekemet. Azt akarom, hogy soha ne engedje majd magát eltaposni, hanem mindig harcoljon azért, amiben hisz. Legyen önálló véleménye, mégis tudjon alkalmazkodni. Álmodjon nagyot, de valósítsa meg a céljait kis lépésekben.

Legyen türelmes, kiegyensúlyozott, mégis következetes és céltudatos. És ne érje be soha kevesebbel, törekedjen a legjobbra! Viszont soha, de soha ne érezze azt, hogy tökéletesnek kell lennie. Ne féljen hibázni, és tanulja meg, hogy a tökéletlenség valójában csodálatos. Hiszen ez sarkall minket arra, hogy egyre magasabbra és magasabbra érjünk fel.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?