Betegen jöttem rá, hogy ő az igazi!

Azt szokták mondani, hogy igazán betegek csak a férfiak tudnak lenni. Ez a ténymegállapítás adódik abból, hogy a nők szervezete erősebb, és nekik idejük sincs arra, hogy ledöntse őket egy hétköznapibb betegség a lábukról. Vezetni kell a háztartást, nevelni a gyerekeket, dolgozni és persze mindenre odafigyelni, ami a családot érintheti. Amikor egy nő ágynak dől, a férfiak többsége nem tud mit kezdeni a helyzettel, kissé anyátlanokká válnak.

Az összes eddigi kapcsolatomban hasonló dolgot tapasztaltam. A mellettem lévő férfi, ha megbetegedett, részemről mindig komoly törődést, ápolást és megértést kapott. Főztem a húslevest, elszaladtam az éjszaka közepén a gyógyszertárba, borogatást cseréltem, és bizony nagyon komolyan vettem a 37,5 fokos férfi-lázat. Nem kell persze komoly dolgokra gondolni, elég volt egy megfázás, hogy ők a halálukon legyenek.

Ezzel szemben, ha nekem például torokgyulladásom lett, a vacsorát ugyanúgy elkészítettem – épp csak nem ettem, mert nyelni sem tudtam -, két antibiotikum között inget vasaltam, és korábban lefeküdtem aludni. Még egy hasi műtét után is csak 3 napot pihentem otthon, majd a hasleszorítóval felvértezve tettem a „dolgomat". Sőt, olyan is volt, hogy a bölcsességfoghúzás után pár órával az akkori barátom megsértődött, mert nem volt kedvem az intim együttléthez. Mindegyik rendre azt mondta, hogy eltúlzom, biztos nem fáj az annyira, meg, hogyha pihenni szeretnék, miért nem mondom, ők nem gondolatolvasók. Most eddig vagy én találkoztam igazi sztereotip férfiakkal, vagy ez nem is sztereotípia. Vagy az is lehet, hogy engem neveltek rosszul.

Anyámat sosem láttam betegen ágyban feküdni, a ház mindig tiszta volt, a szennyesek sosem gyűltek fel mosógép mellett, este pedig sosem maradt el a meleg étel. Nem hallottam panaszkodni sem, pedig a mostani fejemmel el sem tudom képzelni, miből merített annyi energiát, amivel a családban mindenkiről mindig gondoskodott, mellette pedig még dolgozott is. Igen, talán ez a fajta minta volt az, ami tudatalatt engem is hosszú évekig meghatározott. Egy nő egyszerűen nem lehet elég beteg ahhoz, hogy megengedhesse magának a gondtalan pihenés luxusát.

Már egy éve voltunk együtt a mostani párommal, amikor először lett beteg – valamilyen felső légúti történet. Hozta a tipikus formát: egy laza hőemelkedésre már vette be a lázcsillapítót, a kanapén feküdt egész nap, gyenge lett, a torkára hol tablettát szopogatott, hol fájdalomcsillapítóval fújkálta, és persze folyton nyögött. Már ekkor éreztem azonban, hogy ő más. Ugyanis bármit is tettem érte ebben az egy hétben, mindent megköszönt, hálálkodott, nem vette magától értetődőnek. Ez pedig végtelenül jól esett.

Történt aztán, hogy pár hete engem is ledöntött valami a lábamról. Persze nehezen engedtem neki, bekaptam egy lázcsillapítót és nekiálltam krumplit pucolni, mire a párom odalépett hozzám, kivette a kezemből a dolgokat, a kanapéhoz kísért, lefektetett, adott egy csókot és csak annyit mondott:

Ez az egy mondat ébresztett igazán rá, hogy miért rá vártam eddig. Ha lehetett fokozni az iránta táplált érzéseimet, akkor ez ott megtörtént, és felnőtt életemben először megengedtem magamnak, hogy igazán beteg lehessek.

A cikket Kovács Ágota írta.

Nyitókép: Shutterstock