Túlságosan gyereknek érzem még magam a családalapításhoz

Most pedig itt vagyok huszonöt évesen, és azt érzem, hogy még túl kicsi vagyok ahhoz, hogy ilyen, életre szóló, komoly döntéseket hozzak. Pedig valljuk be, már senki sem húzná fel a szemöldökét, ha házas lennék. Sőt, tulajdonképp akkor sem, ha már legalább két kisgyerek büszke anyukája lennék.

Nem véletlen, hogy az utóbbi időben sokszor felmerül bennem ez a téma. Körülöttem egyre többen válnak jegyesekké majd házasokká, aztán szülőkké. Az egyik barátnőmmel rendszeresen átbeszéljük, hogy melyikünk hányadán áll a házasság kérdésével, azonban amíg ő valószínűleg jegyben fog járni, mire megjelenik ez a cikk, én még távol érzem magam ezektől a lépésektől.

Ez eddig nem is zavart, hiszen a vágy ugyanúgy ott van bennem, csak majd később. Azonban a kedvesemmel, akivel már két és fél éve együtt vagyunk, nemrég elmentünk nyaralni. Fel sem merült bennem, hogy megkérné a kezem, benne sem, de kiderült, hogy ezzel csak mi ketten voltunk így. A nyaralás második-harmadik napján elkezdtek érkezni az üzenetek, és többen érdeklődtek, hogy van-e már gyűrű az ujjamon. Amikor hazatérve a nyaralásról találkoztam egy kedves barátnőmmel, ő kicsit aggódva érdeklődött, hogy nem vagyok-e csalódott, amiért még nem vagyok eljegyezve. Végül a tulajdon nagymamám adta meg a kegyelemdöfést, amikor nevetve ecseteltem neki, micsoda feltételezések voltak az elmúlt napokban, ő pedig erre megjegyezte, hogy tulajdonképp ő is arra számított, hogy gyűrűvel az ujjamon fogok hazatérni.

Én pedig azóta is azon gondolkodom, vajon mikor jött el az a pont, hogy már nem lenne fura, ha házas lennék, hanem lassan az a fura, hogy nem vagyok az. Olyan, mintha lemaradtam volna valami átmenetről onnan kezdve, hogy legálisan még nem is házasodhatok, azon keresztül, hogy 18-20 éves koromban a szüleim még óva intettek a házasodásnak már csak az említésétől is, odáig, hogy most meg már az emberek kezdenek egyre hevesebben mutogatni az órájukra, hogy itt az idő, ha lemaradsz, kimaradsz.

Persze, életem szerelmével nyilván vannak olyan napjaink, amikor ékszerboltok előtt andalogva nézegetjük a gyűrűket, és szerelmesen ölelkezve ábrándozunk a jövőről. Vannak napok, amikor meglátunk egy kisgyereket, és bepárásodott szemmel nézünk egymásra, és azt érezzük, mi már tegnapra szeretnénk egy kisbabát. Végül azonban minden alkalommal győz a józanság.

Még nincs itt az ideje. Nincs semmilyen különösebb visszatartó erő, csupán az, hogy minden alkalommal, amikor lecseng az az elvarázsolt, gyűrűnézegetős, babacipőkben gyönyörködős néhány óra, mint aki álmából ébred fel, rájövünk, milyen jó, hogy nem hallgattunk arra a belső hangra, ami türelmetlenül sürgetni kezdett minket.

Az utóbbi időben semmi másról nem hallunk, csak arról, ki jegyzett el kit, ki szeretne eljegyezni kit, ki az, aki éppen arra vár, hogy eljegyezzék. Mások már beljebb vannak, most fognak házasodni, vagy már meg is házasodtak. Ilyen külső hatásokkal pedig nem csoda, ha minket is egyre inkább foglalkoztat a kérdéskör, és egyre sűrűbben képzeljük el, milyen fantasztikus és szórakoztató pár lennék akkor is, ha gyűrű lenne mindkettőnk ujján. Azonban hiába a rengeteg példa előttünk, nem valószínű, hogy idejekorán belehajszolnánk egymást valami olyanba, amiről tulajdonképp mindketten tudjuk, hogy még nem érkezett el a megfelelő idő és helyzet.

Így viszont, amikor majd megszületik az elhatározás és az igény, mindketten érezni és tudni fogjuk, hogy szerelmünk hivatalossá tétele nem külső nyomásból, hanem pusztán az egymás iránt érzett szerelemből fakad.

Nyitókép: Shutterstock