2024. máj. 9., csütörtök Alberta, Benigna, Domokos, Fehérke, Hófehérke
Isten kibeszélő pályázat novella hit festészet
Újra és újra eszembe jut a tegnapi pályázat szövege, amit csak úgy futtában olvastam végig. Nem hagy nyugodni. Soha nem próbálkoztam még csak hasonlóval sem, mindig saját magamnak festettem, a saját örömömre, azért, mert szeretek festeni. Azért, mert így adom ki magamból, ami éppen kínoz, és azt is, ami boldoggá tesz. A lelkem lenyomatát viszem fel a vászonra, ami hol sötétebb, hol élénkebb színekben tündököl. 

Nem vágyom arra, hogy mások dicsérgessék a képeimet, és arra sem, hogy esetleg pénzt keressek velük. Az egyetlen, amire vágyom néha, az az, hogy egy műteremben láthassam viszont valamelyiket. Hogy azt láthassam: emberek állnak a festményem előtt, és nézik. Őszinte figyelemmel nézik. Nem kell, hogy odajöjjenek hozzám utána és mondjanak valamit, csak nézzék. Mártózzanak meg benne, érezzék néhány másodpercig azt, amit én éreztem, miközben az ecsetem siklott a vásznon.

Ezért nem hagy nyugodni ez a pályázati felhívás. Mert azt ígéri, hogy a legjobb alkotások egy műteremben kiállítva fogják várni az eredményhirdetést. Ölembe veszem a laptopomat, az előzményekből kikeresem a Nap-Hold-Csillag Tehetségkutató Egyesület honlapját, és olvasni kezdek.

„A pályázat célja, hogy a résztvevők a képzőművészet eszközével mutassák be, mit jelent nekik Isten, mit jelent a hit, a vallás.Elfogadott méretek és technikák: mind a méret, mind a technika szabadon választott. A beküldött pályaműveket szakértő zsűri bírálja el, a legjobbnak ítélt 25 alkotásból műtermi kiállítást szervezünk.

Díjazás:

1. díj: 10.000 Ft egyszeri ösztöndíj + oklevél, valamint egész éves kiállítási lehetőség valamelyik budapesti galériában. 2. díj - 3. díj: oklevél. Eredményhirdetés a kiállítás megnyitóján lesz, helyszínről és pontos időpontról a jelentkezőket e-mailben tájékoztatjuk."

Ezután már csak technikai információk következnek, a jelentkezés módjáról, határidőről, hasonlókról. Többször egymás után átolvasom a szöveget, megkeresem a térképen, hova kell bevinni a kész alkotásokat, rejtett buktatók után kutakodok, de nem találok semmi kivetnivalót a pályázatban. Belevágok. Elvégre mit veszíthetek?

Kikapcsolom a gépemet, átsétálok a dolgozószobának használt kis lyukba, ahol a festőállványom és a kész képeim sorakoznak. Tudom, hogy több olyan alkotásom is lapul ebben a kis szobában, ami témájában megfelel a pályázati kiírásnak, így először ezeket keresem elő. Kettőt is találok, ami biztosan beküldhető, de azért úgy döntök, egy újat is készítek. Elvégre szombat van, nekem semmi dolgom, a fehér vászon pedig hívogat, könyörög érte, hogy végigsimítsam az ecsettel. Már miközben előkészülök, látom lelki szemeim előtt a képet, amit meg fogok festeni. Alig várom, hogy nekikezdhessek.

Forrás: Shutterstock

Az alkotás minden pillanatát élvezem, egészen attól kezdve, hogy a színeket a palettára nyomom, hogy az első ecsetvonást meghúzom, minden egyes mozdulatot, minden másodpercet teljes szívvel élek át. Belefestem magam a képbe. Nem érzékelem az időt, nem is akarom. Ilyenkor kizárok mindent, ilyenkor csak a most van, csak a jelen, csak ennek a pillanatnak a megismételhetetlen szépsége, az alkotás szabadsága, a nyugalom, amibe csak egy csipetnyi izgalom vegyül, amikor a festmény életre kel. Elég egy jól eltalált szín, egy kontraszt, egy meglendített, kissé furcsa ecsetvonás, hogy a kép valóban alkotássá váljon.

Hátralépek a vászontól, magamba fogadom a látványt. Ez a kép is belőlem született, az én gyermekem, az összes többivel együtt, ami körülöttem lóg, hever, vagy éppen támaszkodik a kis szobában. Ismerkedem vele, barátkozom, elfogadom. Megszeretem. Szeretem benne a rengeteg kéket: az ég kékjét, amely körülöleli a pillangót, és azt a sokféle, az egészen mélykékből a szinte fehérbe forduló kékig az összeset, amivel a pillangó szárnyait megfestettem. A virág, amelyre éppen rászállni készül, narancssárgában tündököl, így a kontraszt szinte vibrál a vásznon.

Még pár percig iszom a látványt, aztán nekikezdek a rendrakásnak. Változó hevességű szívdobogások kísérik gondolataimat, amikor elképzelem, milyen érzés lesz odaadni egy idegennek a képeimet. Milyen lesz szembesülni velük egy kiállítóteremben, vagy milyen lesz elfogadni, ha nem kerülnek be a legjobbnak ítéltek közé.

Mire végzek a pakolással, már nem is vagyok biztos benne, hogy akarom ezt. Elvégre boldoggá tesznek engem ezek a festmények így is, ebben a zsúfolt, szűkös szobában, egymás hegyén-hátán. Boldog voltam az elmúlt néhány órában is, amíg a milliónyi isteni csoda közül az egyiket megfestettem. Boldog vagyok, amikor ránézek az én kéklő pillangó-gyermekemre.

A szobát végül úgy hagyom el, hogy nem döntöm el, mitévő legyek. A hétvégét adom magamnak gondolkodási időnek. Vasárnap estig adok magamnak időt, hogy döntsek.

Jóleső izgalommal a gyomrom tájékán pillantok a naptárra: éppen két hónap telt el azóta a vasárnap este óta, amikor meghoztam a döntést. A festményeimet elvittem a pályázatra. Furcsa érzés volt megválni tőlük, de azzal nyugtattam magam, hogy nem örökre szól a búcsú. Visszakerülnek majd a szűkös kis dolgozószobába.

A tükörben ellenőrzöm magam, a fekete, egyberészes ruha szépen elfedi a kis felesleget, ami deréktájékon lerakódott, amióta irodai munkát végzek. A hajamat kivasaltam, sminket nem raktam. A festék a vászonra való, nem az emberi arcra. Az a saját maga természetes valójában tökéletes, nem kell beleavatkozni.

Életemben először taxit hívtam. Annyira izgulok, hogy attól tartottam, még véletlenül rossz buszra szállok fel, vagy éppen elfelejtek leszállni ott, ahol kell. A kiállításmegnyitó a BAB-galériában lesz. Az egyesület e-mailjében semmi más információ nem szerepelt, csak az időpont és a helyszín, azt nem írták meg, mely képek kerültek kiállításra. Azt még megemlítették, hogy nyolcvanhat alkotás érkezett be a pályázatra, és azzal zárták a levelet, hogy minden alkotót szeretettel várnak a megnyitón, ahol kihirdetik az első három helyezettet is. Nekem már az is elég, ha valamelyik képem ott fog lógni a galéria falán. Ha azt láthatom, hogy legalább egy ember ott áll vele szemben, és nézi. Látja. Látja, ami benne van. Amit belefestettem.

A taxi éppen akkor parkol a járdaszegély mellé, amikor kilépek a házból. Bediktálom a galéria címét, és azon igyekszem, hogy egyre hevesebben dobogó szívemet lenyugtassam valahogy. Nem is tudom eldönteni, mitől vagyok ennyire ideges. Attól, hogy esetleg kiderül, nem jutottam be a legjobbak közé, vagy pont az ellenkezője aggaszt: hogy milyen lesz, ha meglátom valamelyik festményem kitárulkozva, magát mutogatva idegen emberek és képek között. Mély levegő.

A nagy forgalom miatt az út eltart egy bő óráig. Rákényszerítem magam, hogy ne gondoljak a kiállításra, helyette egy festő szemével nézelődöm kifelé a szélvédőn: nézem a járókelőket, a hajléktalan bácsit, a kifőzde poros ablakát, a muskátlikat az ablakpárkányon, a szemetet a járdán.

– Meg is érkeztünk – fordul hátra a sofőr.

Kifizetem a borsos összeget, és szó szerint remegő lábbal lépek be a galériába. Azonnal egy kedves hölggyel találom szembe magam, aki, miután elmondom, miért érkeztem, készségesen útba igazít. A terembe lépve a lábam még jobban remegni kezd, még jó, hogy nem húztam magassarkút, mert abban biztosan kitörném a bokám. Nagyon sokan vannak itt. Nem is tudom, mit vártam, hisz' ha nyolcvanhat alkotás érkezett be, eleve közel 30 alkotónak kell itt lenni, és valószínűleg nem érkezett mindenki annyira egyedül, mint én.

Halkan elmormogok egy „Jó napot kívánok"-ot, de senki nem felel, az emberek egymással beszélgetnek. Összeszedve minden bátorságom megállok a terem közepén és végigfuttatom a szemem a kiállított műveken. Az enyémek közül egy sem néz vissza rám. Nagyot nyelek, magam sem tudom, mit érzek.

Forrás: Shutterstock

Szeretném menekülőre fogni, hátat fordítok a képeknek, és már épp elérem az ajtót, amelyen keresztül kiszabadulhatnék innen, amikor egy öltönyös, jókiállású, idősebb férfi az utamat állja.

– Segíthetek, hölgyem? – kérdezi igazán kedvesen.

Próbálom kihúzni magam, hogy ne látsszon rajtam, mennyire semmitérőnek érzem most magam, és egy igencsak erőltetett mosoly kíséretében válaszolok.

– Köszönöm, nincs szükségem segítségre. Csak megnéztem a kiállított alkotásokat.

– Ön is pályázott? – fürkészi az arcom a férfi.

Először hazudni akarok, de mikor már épp megformálnám a szót, amellyel saját festményeimet végképp a semmibe tipornám, meggondolom magam. Felszegem az állam, és egyenesen a férfi szemébe nézve mondom ki a választ:

– Igen, de a festményeim nem kerültek be a legjobbak közé.

– Értem. Megkérdezhetem, hogy hívják kegyedet?

– Varga Izabella vagyok.

A férfi a kezét nyújtja, én elfogadom.

– Horváth Norbert. A zsűri elnöke.

– Örülök, hogy megismertem – felelem még mindig felszegett állal, de közben alig várom, hogy végre kislisszanhassak az ajtón. – További kellemes délutánt kívánok, nekem sajnos mennem kell.

– Várjon egy pillanatra – kéri, és végre elengedi a kezem, amit túlságosan hosszú ideig szorongatott. – Emlékszem a képeire. Ön rendkívül tehetséges.

– Nem úgy tűnik – intek a falakon lógó festmények felé.

– A képei nem azért nem kerültek ki, mert nem jók. Hanem azért, mert a pályázati kiírásban foglalt követelményeknek nem feleltek meg.

– Ezt hogy érti?

– A téma ezen a pályázaton a hit volt, a vallás. Isten. Ön nyilvánvalóan nem olvasta át tüzetesen a szöveget.

– Ön szerint én nem Istent festettem meg a képeimen?

A férfi végignéz a műteremben kiállított alkotásokon, én is követem a tekintetét. Az egyik képen egy kereszt feszül az ég felé, rajta a vérző Jézussal, a másikon egy dombtetőn pihen egy régi templom, a harmadikon egy oltár, és így tovább, sorakoznak a keresztek, az angyalok, a szobrok megfestett másai, a templomhajók.

Norbert felém fordulva válaszol.

– Ön az egyik képen egy pillangót festett meg. A másikon egy mezei virágot, amely lengedezik a szélben. A harmadikon, ha jól emlékszem, két egymásba fonódó kezet. Talán egy férfi és egy nő keze volt, de nem vagyok benne biztos, csak arra emlékszem, hogy a háttérben a vörösbe forduló Nap látszott. Ezek a képek fantasztikusak. Csak éppen nem a pályázat témájába illők.

Egy ideig némán fürkészem a férfit, aztán az előbbi erőltetett után most őszinte mosollyal az arcomon búcsúzom tőle. Nincs több mondanivalóm a számára, csak annyi:

– Kedves Norbert, sajnálom, hogy Ön nem Istent látja a képeimen.

Azzal hátat fordítok, és az ajtó felé sétálva még érzem, ahogy a férfi döbbent pillantása végigkísér az utamon.

További novellák Pelesz Alexandrától ITT.

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.