Az újságírói objektivitás csak mítosz. Szóval, igyunk valamit!

Mivel az én torkomnak egy csepp alkohol olyan, mint szűzlánynak a lófasz, e csekély mennyiség is beültetett a kezdő alkoholfogyasztók körhintájába. Forgott velem a szoba, elmosódtak az élek, kitolódtak a határok. A bárpult, mint valami szürrealista kígyó tekeredett végig a helyiségen, és mintha épp elnyelni készülne a pult végén imbolygó Krisztinát. De Krisztina megmenekült, mert hirtelen lefordult a bárszékről, és táncolni kezdett.

A tv-ben egy férfi beszélt, városokról és tűzijátékokról, Krisztina pedig megjegyezte, hogy életében nem hallott még ennyire jó rap számot. Azután a távirányítókkal babrált, és néha olyan érzésem volt, hogy le akar lőni velük. "Beteszek neked egy filmet, hogy ne unatkozz" - mondta, és visszakacsázott a pohara mellé. Becsuktam a szemem. Amikor kinyitottam, már ment a film. Két Acapulco inges fickó száguldott egy piros kabrióban, és drogokról meg denevérekről volt szó.

Újra becsuktam a szemem, és újra, és újra. Amikor kinyitottam, mindig ott volt az a két fickó, amint éppen valamit csinálnak. Bajba keverednek, kimásznak belőle - vagy nem. Keresik az amerikai álmot. A lejátszó végtelenítve közvetítette kalandjaikat. Így láttam először a Félelem és reszketés Las Vegasban című filmet, és így találkoztam először az írójával, Hunter S. Thompsonnal. Bár akkor még fogalmam sem volt arról, hogy ki ő és milyen stílusos a mi találkozásunk.

Bármennyire is kiemelkedő momentuma életének a születés, az első, tiszta tüdőből felhangzó bömbölés, azokat a dolgokat, amelyek miatt kivált az arctalan tömegből, akkor tette, amikor ez a tüdő egyáltalán nem volt tiszta. Amikor már megismerte a cigi és a vízipipa füstjét, az éter gőzét és minden felszippanthatót. Persze fontos, hogy elhelyezzük őt a korban, amelyben élt és meghatározta.

Hunter S. Thompson egy teljesen hétköznapi sportújságíróként kezdte a pályafutását, de szerencsére '65-ben a The Nation felkérte, hogy írjon cikket a Hell's Angels motoros bandáról. Amúgy az itt szerzett élményeiről később könyvet is írt. Ez hozta meg számára a sikert és az ismertséget. Bár már ekkor érezhető, hogy ő nem egy hétköznapi figura (két évig élt a motorosokkal anélkül, hogy azok tudták volna, hogy könyvet ír róluk), ettől még simán feledésbe merülhetett volna a neve.

Nem tudom hova tenni ezt a fickót magamban. Csodálom és rühellem őt egyszerre. Irigylem és megvetem. Itt ülök a laktózmentes kakaómmal szabálykövető konzervatívként, és szinte hallom, ahogy gúnyosan röhög rajtam. Képzeletben nyelvet öltök rá, és bevallom: igen, imádok minden lázadót, aki túllép a sima polgárpukkasztáson, és "beletrafál a hülye faszok bágyadtságának kellős közepébe". Mert meg meri tenni azt, amire mindenki vágyik. Kilépni a komfortzónából és olyan dolgokba keveredni, mint a Félelem és reszketés Las Vegasban hősei.

Thompson (aki még mindig a kakaómon röhög) nem volt példás apa és jó férj. Nem volt olyan férfi, akit követendő példaként emlegetnek a cserkész dzsemborikon. De zseniális és hiteles újságíró volt. Ő tette az első lépést azon az úton, amin most a bloggerek járnak. Amúgy meg, az ő élete és halála a példa arra, hogy hová vezet az, ha valaki túl sok Hemingway-t olvas. Még nincs dél. Öntök magamnak egy pohár bort. (Sakk-matt, Öreg!)

Nyitókép: iStockphoto