A véradók napja

Tudtad, hogy egyetlen véradásoddal három ember életét mentheted meg?

Azt, hogy a vér és az élet összefügg, már az ősember is észrevette. Vadásztak, harcoltak, és annak a prédának vagy ellenségnek, melynek kifolyt a vére, meghalt. Régen úgy gondolták, hogy az emberi tulajdonságokat a vér hordozza. Az öröklés szempontjából is fontos volt a nemesi, a királyi vérvonal. De arról is meg voltak győződve, hogy ha két ember vére egyesül, azok testvérekké válnak. Ez volt a vérszerződés alapja, ami a magyar történelemnek is fontos része.

Az ókorban, amikor az állatokat feláldozták az isteneknek, gyógyító hatást tulajdonítottak az áldozati állatok vérének, ezért nemcsak a húsát ették meg azoknak, hanem elfogyasztották a vérét is, vagy fürödtek benne. Már ebben a korban is felmerült az a gondolat, ami azóta is foglalkoztatja az emberiséget: hogyan hosszabbítsák meg az életet? A katolikus egyház fejének, a nagybeteg VIII. Ince pápának például egyes leírások szerint három fiatal parasztfiú vérét adták, aki azonban nem gyógyult meg, hanem hamarosan meghalt.

Az első sikeres transzfúzió kutyák között történt a 17. század második felében. Egy kutyát megsebesítettek, kivéreztettek, majd egy másik, egészséges eb verőeréből a legyengült állat vénájába vezették a vért. A legyengült kutya "életre kelt". Ezzel bebizonyították, hogy lehetséges ezzel a módszerrel gyógyítani.

Akkor próbáljuk meg emberrel is!

Két évvel később, 1667-ben már emberrel próbálkoztak. Az állatot és a beteget közvetlenül összekötötték. Egy 16 éves fiú, akit előzőleg lázas betegsége miatt érvágásokkal kezeltek, kapott ilyen módon bárányvért. Bármilyen hihetetlen, de a fiú túlélte ezt. Az 1600-as években az állatok vérét részesítették előnyben az emberi vérrel szemben, mert úgy gondolták, hogy az emberi vérrel a rossz tulajdonságok, a szenvedély, a bűn is átvihető. Az állatok pedig ebből a szempontból ártatlannak számítottak. Mivel ez egy veszélyes eljárás volt, csak végső megoldásként, haldokló betegeknél alkalmazták. Azonban a sok sikertelen próbálkozás miatt voltak olyan országok, ahol törvényben tiltották meg az orvosoknak az ilyen fajta transzfúziót.

Az első dokumentált vérátömlesztést emberből emberbe az 1800-as évek elején, egy elsősorban szülész-nőgyógyászként dolgozó angol orvos, dr. Blundel végezte el. De nem egy szülő nőnek, hanem egy gyomorrákos betegnek adott be 400 milliliternyi vért. Ez a beteg bár jobban lett, röviddel ezután meghalt. Igaz, nagy valószínűséggel az alapbetegsége is közrejátszhatott a halálában.

A másik nagy lépés az volt, amikor már meg tudták gátolni a vér alvadását is, így nem kellett közvetlenül összekötni a beteget a donorral. Annak ellenére azonban, hogy egyforma vércsoportúak között történt a transzfúzió, még mindig voltak szövődmények. Csak azután sikerült ezeket nagy mértékben lecsökkenteni, amikor Landsteiner és Wiener felfedezték az RhD antigént.

Rájöttek arra is, hogy ha hidegbe tették a vért, és még egy kis cukrot is adtak hozzá, mely tápanyag a sejteknek, akkor az tovább elállt. Így, amikor már akár két-három hétig is tudták tárolni azt, vérbankokat hoztak létre. Ma már a levett vér 35 napig tárolható.

Nyitókép: Shutterstock