Caspar David Friedrich: A lélek tájképe

Egy gyertyaöntő mester tíz gyerekéből hatodikként született fiú, Caspar David Friedrich festő lett. Minden akkori uralkodó művészeti irányzattal szakított, és valami teljesen újat hozott létre, és ahogy az lenni szokott, ezért a legvadabb támadások érték.

No de miből éljen meg egy meg nem értett festő?

Még néhány évvel korábban a festők főleg a klérus és a nemesség megbízásaiból tartották fenn magukat, aki pedig a pénzt adta, az határozta meg a kép témáját, formáját, nagyságát és anyagát is. Azonban a polgárság felemelkedésével ez a befolyás csökkent, és a művészek maguk határozták meg a témájukat, amivel új hivatás született: a szabad művészé.

Friedrich kezdetben rajztanítással és a nyomatok színezésével biztosította a megélhetését. Mindenesetre a művészetéről folyó vita és Goethe baráti pártfogása megalapozta ismertségét. A tájképei szép lassan megjelentek kiállításokon, és így egyre több festményét tudta eladni.

Forrás: Wikipedia

Egyre egyértelműbben jelenik meg képein a spiritualitás, a tájképeiben a hit és a természet anélkül egyesül, hogy azok az egyházak által elterjedt képtartalmakhoz kötődnének. A festő a túrázás szerelmese, a természetből inspirálódik, és megtisztulásként éli meg a kirándulásait.

Friedrich céltudatossága hamarosan beérett, és még életében elismerték művészetét. Uralkodók vásárolták festményeit, többek között a porosz király és az orosz cár - azonban halála után nagyon hamar feledésbe merült. A 20. század elején fedezték fel újra, és azonnal hihetetlenül népszerűvé vált, főként azok a fiatalok köreiben, akik az ipar és nyereségvágy által átitatott koruktól a természethez fordultak, és az egyszerű életet részesítették előnyben.

De ma, közel 180 évvel a halála után, vajon miért éli a művész ismét reneszánszát?

Talán éppen a műveiből áradó nyugalom, a táj fenségessége, ami megfog bennünket az egyre elembertelenedettebb, a technikán alapuló világában. Ezt az érzést váltja ki a méltán legnépszerűbb festményének számító Vándor a ködtenger felett című képe is, ahol egy férfit láthatunk, aki a hegycsúcson állva a ködbe burkolózott hegyekre tekint le.

Forrás: Wikipedia

De hogy kerül vajon egy férfi városi ruhában, sétapálcával egy hegy csúcsára?

Ha nem feltételezzük, hogy helikopterről rakták le oda (ami képtelenség, hiszen 1818-at írunk), akkor a következtetés egyértelmű, hogy a művésznek nem a hegység szépségének a bemutatása volt a célja. Sokkal inkább lelkének tájképét festette meg, és az emberi érzelmeket vetítette a természetre. A képen szereplő alak a hátát mutatja nekünk, az arcát nem is látjuk, amivel teljesen anonimmá válik, és lehetőséget nyújt arra, hogy mi, nézők pontosan azt lássuk, amit ő.

Az első benyomásunk talán a magány és az elveszettség érzése. A hátteret csupasz, kopasz lejtők és hegycsúcsok alkotják. A túrázó haját erős szél kócolja. A távolba kalandozó tekintete azonban szabadságérzetet közvetít, minden nyilvánvaló magányosság ellenére a vándor felszabadultságát, büszkeségét mutatja, hogy ő a kompozíció középpontja. A kép felezővonala pontosan a férfi testén fut keresztül, kiemelkedik a tájból, a testtartása szoborszerűen biztos, a hegycsúcsok pedig a szíve felé mutatnak.

De mit csinál ott a vándor?

Csak némán áll, csodálja a látványt, és élvezi a pillanatot. Viszont a hegycsúcs nem arra való, hogy hosszasan időzzünk rajta. Egy rossz lépés, és könnyen bajba kerülhetünk. A művésznek, hogy megmérettesse magát, a legnagyobb őszinteségre van szüksége, így az ilyenfajta vakmerő kalandokra is.

Semmi ráció nincs a képen, semmi logikus, csakis a lelkiséget, az álmokat, vágyakat, a tudatalattit, az önmagára találás örömét találta megörökítendőnek. Mások lehetnek boldogok a kompromisszumokkal kényelmesen bebútorozott és az egzisztencia félelmei ellen gondosan elszigetelt életükben, de egy érző művész nem.

Egy ilyen képet talán túlhaladottnak gondolhatnánk egy olyan korban, amelyben az ember, a mérnöki tudás, az orvostudomány és géntechnika segítségével leküzdött nagyon sok mindent, amit valamikor a sors határozott meg. De mégis úgy tűnik, mintha ismét egyre nagyobb lenne az igény a spiritualitás iránt, amivel az emberek megpróbálnak a maguk hajtotta mókuskerékből kitörni. Valószínűleg nem véletlenül látom sokaknál Caspar David Friedrich festményét borítóképnek a profiljukon.

Talán érdemes ezt a vándort titkos barátunkká fogadni, hogy amikor kedvünk tartja, tartsunk nála egy rövid meditatív látogatást. Ugyan nem mondja el nekünk, hogy konkrétan hogyan éljünk, de megmutatja, hogy az út a ködön keresztül mindig a fényre, a zavarodottságból a világosságra vezet, és egy pillanatra megállásra és elgondolkodásra késztet.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Wikipedia

    Ezt olvastad már?