Közölték, hogy “eladhatatlanul” kövér vagyok

Hárman ültek a hatalmas fehér asztalnál. Egy nő, két férfi. Rajtam testszínű feszülős felső és farmer volt, mert ezt írták elő. Cipőt nem viselhettem. Emlékszem, ahogy egy pillanatra lesandítottam a régi parkettán pihenő, csupasz lábamra.

Közben rezzenéstelen arccal utasításokat adtak: forduljak balra, jobbra, üljek le, nézzek fel, nyújtsam ki vagy éppen emeljem fel a kezem. És ridegen megkértek, hogy csak abban az esetben mosolyogjak, ha erre utasítást adnak.

Valószínűleg, ha épp nem 14, hanem 24 éves lettem volna, akkor ennél a mondatnál minden további nélkül sarkon fordulok. De naiv és fiatal voltam - bár ez nem mentség, de tény. Az egész nem tartott tovább öt percnél, majd még hozzátették, inkább egymás közt, mint nekem címezve:

Az még elmenne, hogy nem elég magas, de hogy még csak vékonynak sem mondható, az már nem eladható.

Ennyi maradt meg a sok évvel ezelőtti eseményből, amitől oly sokat reméltem. Hiszen a jelentkezésben azt írták, bárki mehet. Sőt egész alakos fotót is mellékeltem, és a magasságomról, de még a súlyomról sem hazudtam. A magam 52 kilóját nem tartottam soknak a 158 centimhez. Egészen addig a napig.

Forrás: iStockphoto

Ahogy kiléptem az ódon budapesti nagypolgári társasház kapuján, meghoztam a döntést: lefogyok. Közben törölgettem a feltörő könnyeimet, és esküdöztem, hogy ha addig élek is, lefogyok. Nincs több kósza csokizás meg esti kakaó, és egyetlen nap sem telhet el kőkemény edzés nélkül!

Tulajdonképpen, ha a számokat nézzük, ment minden, mint a karikacsapás. Pár hét alatt leadtam 4 kg-ot. Bizony. Volt ám boldogság! Közben időnként leküzdhetetlen vágyat éreztem az ételek iránt. Rendszeresen álmodtam szebbnél szebb sütikkel, amit egyetlenegyszer sem élvezhettem, mert mire a számhoz ért, felébredtem. Majd büszkén jelentkeztem ismét az ügynökséghez. Ezúttal egészen emberi hangot ütöttek meg, és meg is dicsértek. Mi több, látványosnak minősítették a fogyásomat. Néhány héttel később nyélbe is ütöttük a portfóliófotózást. Még megvannak a képek. Tényleg csontsovány voltam, és már a komor ábrázatot sem kellett magamra erőltetnem.

Tehát valamikor 2003 telén kezdődött a kálváriám az evés, nem evés körül. Volt időszak, amikor semmi más nem maradt meg az agyamban, mint az ételek kalóriatartalma, de azok mindenféle nehézség nélkül. Egy idő után már egész könnyedén tudtam tartani, hogy tejeskávén, cigin és némi kekszen éljek.

Értsd: 4-5 db/nap. Itt már 44-45 kg körül voltam.

Akkor tetszettem magamnak, ma már ijesztőnek találom azt a kinézetemet. Minden ruha lógott rajtam, és ez iszonyú boldogsággal töltött el.

Antilányregény
Akkoriban azt hittem, hogy egyedül vagyok a kínjaimmal. Hogy csak én vagyok ilyen nyomorult az egész világon, hogy még egy olyan egyszerű dolgot sem tudok kézben tartani, mint a táplálkozás. Pedig tinik, nők, férfiak ezrei vívnak szélmalomharcot a testképzavar ádáz démonaival. Nemcsak nekik, de főleg azoknak, akik valamely formába érintettek, figyelmébe ajánlom Mona Awad: Antilányregény című lebilincselő kötetét. Segíthet, hogy ne csak nézzük, de lássuk is magunkat és a körülöttünk lévőket.
Forrás: Bach Máté

Aztán egyszer csak bekattant valami, és megláttam az összeaszott testem valóságát. Konkrét pánik fogott el. Annyira vékony volt a lábam, hogy elsírtam magam. Alig bírtam ránézni - undorodtam tőle. Tudtam: ennek véget kell vetnem, mert tényleg az életemmel játszom. De sok jó nem várt rám továbbra sem: átestem a ló másik oldalára. Elkezdtem enni, és a sok elfojtástól, az ízek hiányától nem tudtam abbahagyni. Ettem és ettem. És persze híztam és híztam veszettül. Pár hónap alatt 15 kg-ot. Aztán még egy kicsit. Emlékszem az érzésre, ahogy húznám fel a nadrágom, és nem jön. Közben peregnek a könnyek az arcomon.

Forrás: Getty Images/FatCamera

Utáltam a testem, az életem, mindent! Ez idő tájt már felváltva zabáltam, majd hánytattam magam. Meg néha egy kis hashajtó biztos, ami biztos alapon...

Aztán, ha jó nehezen is, de valami csoda (vagy gondviselés vagy sors, vagy nevezze mindenki annak, aminek szeretné) folytán idővel tünetmentes lettem. Már nem rettegek az evés gondolatától. Megszoktam, hogy a menstruációm idején kicsit többet és energiadúsabb ételeket kívánok, és meg is eszem azokat lelkiismeret-furdalás nélkül (jó, csak egy csipetnyivel).Viszont a mai napig észnél kell lennem, ha valami váratlan tragédia, érzelmi krach üt be, mert akkor sajnos hajlamos lennék nemcsak a hűtőt, de a kamrát is kifosztani. De szerencsére mindig akad egy barát vagy családtag, aki ilyenkor megragadja a kezem, és nem enged visszacsúszni.

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?